Sting: Symphonicities, 2010
Petruska András lemezkritikája

Idén nyáron újabb kiadvánnyal jelentkezett az elit popzene képviselőjének aposztrofált Sting. A lemezen, az ezt megelőző két albumhoz hasonlóan, ismételten nem friss szerzeményeket hallhatunk, hanem a szerző jelentősebb alkotásait újrahangszerelve, ezúttal szimfonikus zenekarra átírva.

Aki annyira közelről ismeri Sting pályáját, hogy a sorlemezei mögé is belát, jól tudhatja, hogy az örökké kísérletező előadó soha nem játssza kétszer ugyanúgy egy adott dalát. Van, hogy a szakértő muzsikusokat varázsolja el apró változtatásokkal, van, hogy legnagyobb slágereit sem lehet felismerni a koncertjein, sőt, ha úgy tartja kedve, kislemezei „B-oldalára”, vagy filmek stáblistájára újra felénekli egy-egy híres szerzeményét újabb és újabb köntösökben.

Az egykori new wave rocker dolgozott neves jazz muzsikusokkal, vendégszerepel szinte minden fontos kortárs előadó lemezein, saját, folyamatosan változó zenekara pedig a szakma legjobb zenészeiből áll össze. Újabban felfedezte magának a reneszánsz zenét, felkutatta kelta zenei gyökereit, most pedig a klasszikus zene iránti érdeklődését vegyítette saját legendás alkotásaival.

Ennek eredménye a Symphonicity turné és a hozzá kapcsolódó lemez, melyen, mint már annyiszor, ismét újabb oldaláról ismerhetjük meg Stinget. Szerencsére sem a turné programja, a lemez pedig különösképp nem egy hagyományos „best of” válogatás; többnyire valóban azok a dalok kaptak helyet Sting legújabb repertoárjában, amik izgalmasak és érdekesek nagyzenekari újraértelmezésben, köztük eddig kizárólag kislemezen megjelent ismeretlen remekművek, mozifilmek dalai, vagy épp réges-rég elfeledett koncertek gyöngyszemei.

Sting mostanában kiadott, a pop-rock világától távoli lemezei számomra azt bizonyították, hiába voltam szkeptikus ezekkel kapcsolatban, a művésznek mindig minőségi munkát sikerült produkálnia. A jelen projekttel kapcsolatban az egyetlen felmerülő kérdés csak az volt, hogy milyen szerepet vállal a nagyzenekar. Hallottunk már példát arra, hogy a szimfonikusok a szokásos „szőnyeget” játsszák, mintegy helyettesítve a szintetizátort, ilyen például a Metallica, a megérdemeltnél jóval nagyobb népszerűségre szert tett S&M-je. Ennél megkapóbb az az archaikus megoldás, amit talán Frank Sinatra hozott divatba, amikor jazz darabokat hangszerelnek nagyzenekarra (ezzel ért el jelentősebb sikert nemrég Sting egykori trombitása, Chris Botti is), de a legegyénibb módon talán Joni Mitchell használta fel a szimfonikusokat Travelogue című kiadványán, melyen Stinghez hasonlóan, régi dalait öntötte új formába. Arra, hogy teljes mértékben klasszikus zenei megoldásokat alkalmazzanak egy pop előadó esetében, azért nem találunk könnyen példát, mert már a könnyű és komoly műfajok közti alapvető különbségek miatt is nehézségekbe ütközik az ember.

A Symphonicities repertoárján ez a kérdéses szerep meglehetősen változó. A lemezt nyitó Next To You című, egykori punk dalban a vonósok szerepe igen frappáns; a zúzós, nyolcados gitártémát húzzák, igen lendületesen. Az ötlet őszintesége megkapó, de végeredményben mégiscsak mulatságos. Az Englishman In New York ugyanolyan, mint az eredeti – ezt írja minden kritika meglehetősen rossz szájízzel. Bennem ez pozitív érzéseket keltett, hiszen az egykor szintetizátorral felvett dal végre megszólal autentikusan. A lemez húzódalának szánt Every Little Thing She Does Is Magic az első olyan szám, amin azt érezni, hogy a nagyzenekar írta újjá a legendás slágert, nem pedig az ismert témát egészítették ki egy újabb színnel. Ezt követi az album talán legjobban sikerült dala, az I Hung My Head. Ez a szolidan vadnyugati szerzemény egyike Sting háttérben megbújó, ám legremekebb dalainak. A szimfonikus hangszerelés nagyban felerősítette a dal jellegzetes hangulatát, mintha csak egy Morricone zenéje által kísért film kockái elevenednének meg előttünk.

A You Will Be My Ain True Love egy amerikai polgárháborús filmhez írott folk dal. A háborús hangulatot drámaian vezetik be a fúvósok, hogy a dal később két ének és egy szólóhegedű gyászos magányában teljesedjen ki. A Roxanne isten tudja, hányadik változata szintén csúcspontja a kiadványnak - kurvákról énekelni evidens volt a punk érában, a mostani, sötéten bohém hangulatot árasztó hangszerelés sajátosan árnyalja a témát, és jobban is illik az azóta meglett korú Stinghez. A When We Dance egy sokak által kedvelt sláger, én magam az eredeti változatát sosem szerettem. Vagy nem esett le, mit akart Sting a gépies monotonitással és az affektáló vokálokkal közvetíteni, vagy valóban csak egy válogatásalbumra gyorsan összecsapott szerzemény volt akkoriban, ami később érett be egy gyönyörű balladává.

Az End of the Game az egyik legnépszerűbb Sting ritkaság, mely a Brand New Day-ről maradt le érthetetlen okokból. Gyönyörű, monumentális, hangulatos dal az eredeti köntösben is, itt kissé hatásvadásznak érzem a vonósok jelenlétét – csupán a szőnyegszerű kíséretet biztosítanak az eredeti felvételhez képest lehangolóan unalmas ritmusszekció mögött elbújva. Az igazi csalódást azonban az I Burn For You okozta. Ez a dal a Bring On The Night koncertek óta nagy kedvence a rajongóknak, majdnem negyed évszázada várja a közönség, hogy újra hallhassa ezt Stingtől. Ugyan koncerten most sem került előadásra, a lemezen szerepel. Sajnos a poliritmiai lehetőségeket, amik a korábbi verziót olyan izgalmassá tették, ezúttal egyáltalán nem használták ki (vagy ismételten nekem nem esik le a monotonitás értelme – a dal, szintén filmzene, egy perverz szerelmesről szól), a vonósok semmi olyat nem csinálnak, ami miatt fontos lenne annak a sok embernek a jelenléte, ráadásul a végén érthetetlen módon pont akkor úsztatják el, amikor elkezd a zenekar építkezni.

A We Work The Black Seam rézfúvósokra írt új változata nagyon jól alátámasztja a szerzemény „bányász-dal” jellegét, azonban a lassú folyású szerzemény (7 és fél perc!) inkább ötletes, semmint szórakoztató. A pörgős She’s Too Good For Me viszont kárpótol a nehéz percekért. A zenekar ütősen, keményen hozza a bugivugit, talán némi tiszteletteljes kacsintással a Dongó című klasszikusra, biztosan a koncertek fénypontja lesz ez a szám. A lemezt záró The Pirate’s Bride Sting egyik legelegánsabb szerzeménye, érthetetlen miért nem került születése idején a Mercury Falling című lemezre. Ugyan a kíséret itt is kevésbé érdekes, mint az eredeti változatban, ennél a dalnál érezni leginkább az általam Sinatra-snak jelölt hatást.

Ha a rajongóknak ennyi nem elég, akkor érdemes megrendelni a japán verziót, melyhez mellékeltek egy teljesen érdektelen DVD-t a lemez készítési munkálatairól és további 3 újraértelmezett dalt. Ezek közül az első egyik személyes kedvenc Sting-szerzeményem, a Straight To My Heart. A páratlan ritmikát némi flamenco hatással ötvöző dal ebben az új köntösben is megállja a helyét, bár a vonósokat itt is szebben lehetett volna építeni. Annyi biztos, hogy a nyolcvanas évekbeli eredeti felvételhez képest ez sokkal természetesebb hangzású felvétel. A Why Should I Cry For You hömpölygő dallamát, szépen támogatják a vonósok, bár itt sem érzem nélkülözhetetlennek a jelenlétüket. A dal bevezetője igazán érdekes; az Island of Souls című szerzeményből emeltek át ide egy részt, ami hangulatában sokat tesz hozzá az említett dalhoz. Személy szerint az efféle vegyítéseket én nagyon tudom üdvözölni, futhatta volna igazán többre is. Ki tudja, talán a koncerteken számíthatunk néhány idézetre, vagy egyvelegre.

Az utolsó bónusz a Whenever I Say Your Name, amely szerencsétlen zárásnak bizonyult. Sting ezúttal Mary J. Blige helyett jelenlegi vokálosával, Jo Lawry-val énekel duettet, ám a fehér nő jellegzetesen fehér hangja nem illik ahhoz, hogy meghagyták az eredeti változat r’n’b alapját, a vonósok pedig igazából nem adnak hozzá túl sokat. Az az igazság, hogy a Whenever I Say Your Name rosszul kitalált dal, és sokadik próbálkozásra sem sikerült belőle semmi jót kihozni.

Mindent összevetve a Symphonicities érdekes, kulturált album, azonban, ha figyelembe vesszük a célját, miszerint mindez a klasszikus hangszerelésről szól, akkor mondhatjuk, hogy a kiadvány gyakorta egyenetlen színvonalú. Érdekesek az újraharmonizált dalok, a legtöbb esetben kreatív a kibővített zenekar adta lehetőségek kihasználása, de a dalok jelentősebb részében a nagyzenekar háttérbe szorul, monoton módon ismételgeti önmagát, ahelyett, hogy olyan építkezésre törekedne, mint például a Roxanne esetében. Ezzel a félig kihasználtsággal pedig késztetést érez az ember, hogy megalomániával vádolja a projekt kitalálóit.

A lemez hangzása is ambivalens érzéseket vált ki a hallgatóból. Tekintettel arra, hogy nem egy előre eltervezett stúdióalbumról van szó, hanem egy koncertműsor került rögzítésre, a lehető legorganikusabb hangszerelésű lemezét hallhatjuk Stingnek; alig akad némi rájátszás, duplázás, csak a tiszta zene, amin nyoma sincs a Sacred Love és társai agyonhangszerelt, élettelen hangzásvilágának. Azonban ez a természetesség az arranzs szintjén megáll. Sajnos a felvételi eljáráskor a könnyebb utat, a digitális rögzítést alkalmazták, és úgy tűnik, az utómunkával sem foglalkoztak túl sokat. A dalokból hiányzik a karaktert megadó testes, vaskos hangzás, a mély- és magas tartományok vannak kiemelve, talán csak az ének jön be középre, ami pedig egyáltalán nem szól jól.

A fő probléma azonban nem is a fent leírtakkal van, hanem az, hogy Sting sokadik „új” projektje már, ami nem tartalmaz valódi új anyagot. Az utolsó saját szerzeményeket tartalmazó, lassan egy évtizede megjelent Sacred Love album óta Sting lecsupaszított rockzenekarral, és átdolgozott slágerekkel turnézta körbe a világot, majd ugyanezt megcsinálta lényegesen alacsonyabb színvonalon a Police-szal is. Közben lantot ragadott, és John Downland szerzeményeit dolgozta fel, tavaly télen pedig szezonális lemezt készített népdalokból és klasszikus zeneszerzők műveiből. A furcsa dolog az egészben az, hogy ezek mind minőségi anyagok, Sting mércéjével mérve is előrelépést mutatnak a saját teljesítményében is (például a lant lemez óta lényegesen fejlődött az ének tudása). Az elfogult rajongók mindegyik ilyen próbálkozását megszerették és a kiadványok, koncertek globálisan is sikeres vállalkozásnak bizonyultak.

Nem tudni, miért készít mostanság Sting ennyire, a korábbiaktól elütő lemezeket; a feltételezések között szerepel a kiégettség (ami legfrissebb dalait hallgatva jogosnak tekinthető), vagy az öregedő sztár beintése a zeneiparnak, miszerint ő már kizárólag a saját szórakoztatására zenél. Akárhogy is nézzük, Sting megteheti, hogy azt csináljon, amit akar, nem kérhető számon rajta, ha nem akarna már komolyan foglalkozni az egésszel. A hard core rajongók fanyalogni fognak minden egyes, mostanihoz hasonló próbálkozásnál, mert nem egy új dalokat tartalmazó album készül, de bármit is adjon ki a kezéből, a többségnek örömet fog szerezni, és ez a lényeg. Ami pedig a legfontosabb, hogy ezzel is csak erősödik Sting zenei hírvívő szerepe, amit már a jazz zenészek lemezein való közreműködései során kezdett el – az eddig popot fogyasztó hallgatók figyelmét felhívta a reneszánsz muzsika szépségeire, a gitár szerelmeseinek bemutatta a lantot, meghozta a kedvet a kelta folk muzsika behatóbb tanulmányozásához, most pedig talán eléri a közönségénél, hogy meghallgassanak egy-két klasszikus lemezt, koncertet.

Petruska András
www.petruskaandras.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.