> 2004. május 20.
            > London, Anglia
            > Royal Albert Hall

            > Nagy 'Greg' Gergely

Greg Londonban – Sting elmenekült

Az MSL társalapítója és az immár nyolc és fél éve működő SYNCHRONIsite webmestere nemrég az angol fővárosban járt. Ez idő alatt május 20-án, csütörtök este Sting épp a londoni Royal Albert Hallban, sorrendben hatodik alkalommal tartotta teltházas koncertjét. Íme Greg izgalmas tudósítása a történtekről:

Csütörtök este – céges kiküldetés alkalmával – egy, a Sohoban található kellemes kis olasz étteremből a szállodába rohantam. A Greenwich-i idő szerint már fél 10 múlt és Sting fellépése a híres Royal Albert Hallban (RAH) 8 órára volt meghirdetve, ezért egy Broken Music könnyvel és egy filctollal kezemben a legelső taxiba vetettem magam, s egyenesen a RAH elé kértem a fuvart. Sötét volt, az eső – londoni szokás szerint – zuhogott, az utcák csak úgy csillogtak a lámpafényben, a Hyde Park lombos fái pedig suhogtak a szélben. Elég hideg éjszaka volt, s így nagy léptekkel haladtam a RAH patinás körépületéhez, ahol szerencsére már eresz védett a zord idő ellen. Az épület egyik előterére lettem figyelmes, ahol bent különböző Sting-ereklyéket árultak. Betérve a helyiségbe, számos pólót és pulcsit (pl. Sacred Love Tour, Sex & Music stb.), bögrét (Dominic által rajzolt zenész karikatúrákkal), önéletrajzi könyvet, turné füzetet stb. láttam, mindenhol pedánsan árral feltüntetve. Hirtelen felindulásból vettem is magamnak egy fekete turné pólót (a Send Your Love kislemez Sting-fotójával), amelynek hátulján a 2004-es koncertkörút állomásai olvashatók (köztük Budapest is!). Potom 20 fontba került (jó drága!) és csak M-es méretben volt már, L-esben nem. Siettem is tovább, hogy megnézzem hol érdemes „letáborozni” az épület mellett. Sikerült is a 10-es ajtónál, ahol igen tisztán lehetett hallani, mi folyik éppen odabent.

Épp a Fields Of Gold befejező akkordjait kaptam el, s abban a hitben voltam, hogy a koncert már-már a vége felé járhat, hiszen már majdnem 10-et mutatott az óra, és a show este 8-kor kezdődött... Ekkor fogtam a mobilomat, s ígéretemhez híven, rögtön írtam Attis barátomnak egy SMS-t, értesítve őt az itteni helyzetről. A RAH bejáratai egyébként egészen 12-ig vannak beszámozva, s az 1-es és a 12-es ajtó között található a Stage Door, vagyis a művészbejáró. Én tulajdonképpen a 11., 12. és 1. ajtók között ingáztam folyamatosan, miközben az eső csak egyre jobban szakadt. A 11-es bejáratnál megpróbáltam jegy nélkül bejutni (innen az előtérből a koncert fény-effektjeit is látni lehetett), sajnos sikertelenül. A következő dal egy számomra teljesen új felfogásban játszott nóta volt – melyet akkor hirtelen fel sem ismertem –, de azért ki tudtam következtetni, hogy a jelenlegi kislemez-dal, a Stolen Car lehetett. A dinamikus Sacred Love után a jazzes Walking On The Moon volt soron, majd az Englishman In New York örökzöld. Egy hosszú Roxanne verzió után, a Never Coming Home csendült fel, utóbbi Jason Rebello brilliáns zongoraszólójával. A 11-es kijáratnál egyébként egy nagyon hosszú és elegáns fekete limuzinra, a 12-es bejáratnál pedig egy szintén fényűző fehér limóra lettem figyelmes. Vajon melyik lehet Sting autója? Vajon hol fog kijönni Sting? Ezek a kérdések foglalkoztattak, miközben szerencsémre az eső szépen elállt. Egy hatalmas Sacred Love turné füzetet is sikerült vásárolnom 12 fontért, egyrészt rettentően kíváncsi voltam a tartalmára, másrészt pedig arra gondoltam, hogy nem fogom a budapesti T-Mobile koncerten magammal hurcolászni a tömegben, ezért inkább megveszem itt és most! Megérte!

Az első ráadáskor, a Desert Rose elején, mintha Cheb Mami hangját is hallottam volna (valószínűleg csak playback-bejátszás lehetett), s egy-két ember el is kezdett kifelé szállingózni a csarnokból. Még ilyet, otthagyni egy Sting-koncertet! Egy fiatal pártól el is kértem a használt jegyeket, de sajnos ezzel sem sikerült bejutnom a koncertre. Amikor könyörgőre fogtam a dolgot, a  fekete jegyszedő lány azt mondta, hogy az előtér be van kamerázva és bármennyire is szeretném, nem engedhet be. Nos, kénytelen voltam kívülről hallgatózni tovább. Képzelhetitek milyen érzés volt maga a tudat is, hogy Sting pár méterre élőben lép fel, miközben nekem kint kell dekkolnom... A ráadás folytatásaként, a már szokásossá vált If I Ever Lose My Faith In You, majd Every Breath You Take következett. Közben néhány fiatal járókelő, ahogyan lazán sétáltak az épület előtt, elkezdték tovább énekelni az utcán a dalt... Furcsa volt látni, hogy Londonban egy Sting-koncert nem is olyan egetverően nagy esemény! Inkább csak hozzátartozik a mindennapi luxushoz... A két limuzin csak nem hagyott nyugodni, így egymás után megkérdeztem mindkét, már-már félálomban a kocsiban ücsörgő sofőrt, hogy ők jöttek-e Stingért. Mindketten mentegetőzve nemet feleltek. Szerintem igazat is mondtak. Sting nem szereti a nagy felhajtást, pláne (egyik) saját városában. Igen-igen érdekes, hogy a legutolsó szám a Fragile helyett, az A Thousand Years volt. Véleményem szerint, igazán kár volt az örök finálét a műsor közepére, helyette a Brand New Day lemez, ill. turné nyitó darabját viszont a show legvégére tenni... Dehát, ízlések és pofonok! Amúgy a dalok hangszerelése, felépítése és előadásmódja nagyon-nagyon hasonló a már az ezt megelőző turnén hallottakhoz (2000-2001). Túl sok újat, meglepetést nem nyújtottak nekem (legalábbis így félfüllel figyelve), valamint rettentően hiányzott számomra legalább egy igazi fúvós...

Az egész előadás természetesen nagy üdvrivalgással ért véget, s én rögtön a Stage Doorhoz vettem az irányt, ha már a koncertet nem, legalább Stinget láthassam élőben – hisz a véletlen műve folytán –, de mindketten Londonban vagyunk. A kijáratnál sikerült beállnom a legjobb helyre, így „pole position”-ből szabadon figyelhettem a turné dolgozói (nyakba akasztható Sacred Love belépőjük volt) és a VIP-részleg kivonulását (ruhájukon jegy formájú matricákkal). Már lassan éjjel 11 is elmúlt, így arra engedtem következtetni, hogy a show végül este 8 helyett kb. egy órás késéssel kezdődhetett, nekem pedig így sikerült hallanom az előadás felét. A koncerttermet elhagyva egyre több és több, főleg fiatal gyűlt körém a kijáratnál digitális fényképezőgépekkel, tollakkal, CD-kkel és turné füzetekkel felfegyverkezve. Kb. 30-40-en lehettünk összesen: fehérek, feketék, sárgák, a világ talán minden tájáról. Olyan sokszínű volt a társaság, amilyen maga London lakossága is. A szintén feszült és izgalommal teli autogram-vadász rajongókkal néha szóba elegyedtem: közvetlenül mellettem egy-két angol pár, egy izraeli lány, két szláv nyelven beszélő lány, egy felettébb beszédes indiai srác (pl. azt hangoztatta, hogy jobban szereti és tiszteli Stinget, mint Michael Jacksont), valamint néhány japán származású csaj és srác várakozott. Mindannyian a kijárati ajtónál álltunk és azt kémleltük, mikor lép ki rajta Sting...

Nos, a zenészek közül elsőként a gitáros Dominic Miller – vélhetően feleségével kézen fogva – lépett ki, amikor rögtön megszólítottam. Szívélyesen üdvözölt, s kezet is rázott velem, miután kedvemért elengedte kedvese kacsóját. Néhányan kérdezgették tőlem, hogy ő meg ki volt, a többiek viszont csak fotóztak, csak fotóztak... Kb. 20 perccel később a következő áldozat, a mosolygós, jelenleg szakállt viselő, igen alacsony termetű Jason Rebello bújt ki rejtekhelyéről. Vele szintén barátian kezet fogtam, majd aláírást is gyűjtöttek tőle a többiek. Én a továbbiakban csakis a bejáratra és Stingre koncentráltam, félve, hogyha kiadom a tollam a kezemből, pont mire Sting kiér, nem tudom vele dedikáltatni önéletrajzi könyvét... Billy Francis turné menedzsernek is név szerint köszöntem, aki nagyon kedves gesztusnak vélte és megveregetve vállamat visszakérdezett, hogy mizujs, majd az ütős szekció Rhani és Keith jöttek ki az Albert Hallból. Mindketten egy-egy nagyobb társasággal érkeztek a kijárathoz, így ők nem is tudtak autogramot adni senkinek. Rhani szemmel láthatóan a lányok kedvence, Keith pedig kb. 5 üveg piával a kezében lavírozott, s kézfogás helyett csak annyit mondott nekem – nem valami szimpatikusan – röhögve, hogy éppen nagyon nagy a buli. Bill igazi főnökként mutogatta és kiabálta a fiúknak, hogy ki melyik furgonba szálljon. Ezt követően nagy üdvrivalgás és taps fogadta az est egyik gyöngyszemét, a vokalista Joy Rose-t, aki nagyon kedvesen percekig fényképezkedett, beszélgetett és aláírásokat osztogatott a hideg londoni éjszakában. Párja – az éppen szőke korszakát élő – Donna is követte őt kisvártatva, bár a fogadtatás mértéke nem volt Joy-éval egyenlő. Közben csomó VIP-vendég hagyta még el a koncert helyszínét a Stage Dooron keresztül, némelyikük poénból a mérges Stinget utánozva: „Later, later!” – kiáltásokkal legyingetve. Egy kopasz fekete srác az ajtóban megállva, széttárt karokkal Sting gitárosának kiáltotta ki magát, bár nem igazán hasonlított Dominicre... Én ezt finoman szóvá is tettem neki, hajkoronáját hiányolva. Néhányan látni vélték még az épületben Stinget, ahogyan a billentyűs, társszerző és producer Kipper is, aki egy hatalmas cuccal kezében lépett ki a kijáraton. Nagyon kedves volt, szintén kezet ráztunk, majd kb. 5-10 percen át csakis a rajongókkal pózolt a villódzó fényképezőgépek vakui előtt, s aláírásokat osztogatott. Közel két órás várakozás után már a: „Júj, nem hiszem el, hogy találkoztam vele!” típusú VIP-rajongók is szépen elfogytak, s a kijárat előtti embertömeg is lassan oszlani kezdett. Olyan hírek kaptak szárnyra ugyanis, hogy Sting már egy jó ideje, egy másik kijáraton elhagyta az épületet...

De mi csak nem akartunk hinni az efféle rosszindulatú pletykáknak! Már majdnem éjjeli 1 óra volt, a szél rettentően fújt, és nagyon hideg, kb. 10 fok alatti lehetett a hőmérséklet. Amikor a legutolsó autó is elhagyta az épület előtti kisebb parkolót, úgy döntöttem, eljött az idő visszavonulni nekem is. Sajnos csalódnunk kellett, mert hoppon maradtunk. Sting egyszerűen átvert minket a londoni turné befejeztével! Túljárt az eszünkön, ami nem is csoda, hiszen már évtizedek óta zenél a RAH-ban, s a rajongók miatt biztosan mindig ugyanúgy nehézkes és időigényes számára a kijutás a csarnokból az autóig. Inkább a rövidebb utat és az otthoni kényelmes pihenést választotta. Hát, ez van! Kicsit letörve, de a legkitartóbb fanek is lassan elindultak a szélrózsa minden irányába... Sebaj, gondoltam magamban, míg taxit keresve álltam a Kensington Gore-on. Legközelebb Budapesten nem menekülhet Sting... Ez már biztos!

Nagy „Greg” Gergely

SYNCHRONIsite

A képeket Mike Warburton készítette.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.