Koncertbeszámoló: Felejthetetlen bécsi koncert - 2004

            > 2004. június 13.
            > Bécs, Ausztria
            > Schönbrunni kastély

            > Barna Emília

Felejthetetlen bécsi koncert
Vendégségben "Sting kastélyában"

Vasárnap tíz óra körül érkeztünk Bécsbe édesapámmal; azon nyomban leparkoltunk a Schönbrunni kastély előtt. Gondoltuk, megnézzük egyrészt a helyszínt, másrészt kiderítjük, mikor van kapunyitás. A nagykapu előtt épp indulni készült egy hatalmas fehér limuzin, feltűnő "VIP" felirattal az oldalán - belülre persze nem láttam sajnos, pedig érdekelt volna, kik ülnek benne. Azt viszont sikerült megtudnunk a rácsos kapunál tartózkodó biztonságiaktól, hogy 17:30-kor kezdik beengedni az embereket (a koncert kezdetét 20 órára hirdették). Egyelőre úgy tűnt, semmi nem történik, a színpad körül dolgoztak, de úgy gondoltam, soundcheck két-három óránál hamarabb biztos nem lesz, tehát bemetróztunk a Karlsplatzra, kicsit sétáltunk, majd megnéztünk egy csodaszép Rembrandt-kiállítást és három másik - kevésbé emlékezetes - tárlatot az Albertinában. A Rembrandttal jól el is telt az idő (és még milyen szívesen elnézegettem volna tovább is ... ), úgyhogy vissza is mentünk a kastélyhoz, ez volt kb. negyed háromkor.

Annyi változás történt, hogy a Sting-boltosok elkezdtek kipakolni - a rács mögött, nem messze a kaputól -; elnézegettem egy ideig, ahogy rakosgatják a pólókat, bögréket, turnéfüzeteket, aztán gondoltam, körbesétálok. Oldalt, legközelebb a színpadhoz állt néhány rajongó (Sacred Love póló, stb.), épp beszélgettek egy, a crew-hoz tartozó pasassal (nem tudom a nevét, de ő az, aki kipróbálja Sting gitárjait a koncert előtt) (Danny Quatrochi - a szerk.) - amikor én odaértem, az volt a téma, hogy mit és hol kajálnak Stingék. Miután a férfi elment, a néhány angol illetve olasz tovább ácsorgott, én is ottmaradtam, hátha nemsokára kezdődik a hangpróba. Aztán még nagyon sokáig nem történt semmi, úgyhogy inkább visszagyalogoltam a kapu környékére. Apukám is előmászott a kocsiból; a boltosok még mindig pakolásztak, oda is mentem a rácshoz, hátha el tudom intézni a vásárlást, mert azt ugye tudtam, hogy amikor nyitják a kaput, akkor rohanni fogok előre, mint egy őrült, a koncert után pedig óriási tömeg lesz a standnál, és lehet, hogy el is fogynak a cuccok, mire odakerülök. Megkérdeztem egy srácot, hogy mikor lehet vásárolni ("later"), majd hogy mennyibe kerül a turnéfüzet; nem tudta, megkérdezte a többiektől, majd tőlem, hogy kérek-e; kértem, és amikor visszajött a visszajáróval, közöltem, hogy kéne egy póló is ... rendes volt, hozott azt is.

Ezzel megvolnánk, indultam vissza a színpad oldalához. Továbbra sem történt semmi érdekes, ugyanaz a néhány fan állt ott; az előző heti budapesti és prágai (Paul McCartney-koncert) tapasztalatok fényében nagyon furcsa volt, hogy sehol semmi nagyobb csoportosulás, nemhogy tömeg. Egyszer csak felbukkant a két vokalista, Joy Rose - Sacred Love-os pulcsiban - és Donna Gardier, a kastélyból jöttek kifelé, hogy ott menjenek be a színpadhoz, ahol mi álltunk (mert hogy oldalt is volt kapu). Donna bátorító mosolyára odamentem hozzájuk, pár szót váltottunk - nagyon édesek voltak, készült közös fotó is. (Az sajnos eszembe sem jutott, hogy aláírást kérjek tőlük, csak utólag.) Ekkor Kipper és Keith Carlock már a színpadon volt (bár én a "helyemről" csak Kippert láttam), végigfutottak elég sok dalon a setlistből. Majd megláttam Dominic Miller fejét a színpadon ... ki is integetett nekünk. Közben találkoztam Rufus Wainwrighttal (ő volt most az "előzenekar"), aki ugyanott ment be, ahol előzőleg a két lány - kedves volt ő is, bár kicsit tette-vette a fejét (holott volt ott nála nagyobb sztár is ...).

Próbálták a The Hounds Of Winter-t (el is kezdtem reménykedni, hátha itt végre bekerül a műsorba, de nem így történt), majd megjelent a színpadon a Mester is (lelkes kis csapatunk felől üdvrivalgás). Játszották a Desert Rose-t, majd a We'll Be Together-t (ezek szerint itt sem lesz a Forget About The Future ...); Sting sajnos ezúttal nem szórakoztatott minket az énekhangjával. A We'll Be Together alatt kiterelték a népet, így minket is a kapuk elé. Itt még egy kis ideig ácsorogtunk; abból a 17:30-ból valami negyed hét körül lett, de végül csak beengedtek. Apukámnak szóltam, hogy én előrerohanok, jöjjön utánam - elöl elkerített rész, gondoltam, VIP, meg is kérdeztem többeket, ők is megerősítettek ebben a hitemben, úgyhogy odaálltam a belső részt elkerítő korláthoz, kívülről, elég közel a színpadhoz. Várok, várok, apukámat nem látom sehol, egyszer csak előbukkan - a korlát túloldalán. Nosza, rohanok -beengednek simán mindenkit, kapunk narancssárga karszalagot stb. Furcsa, hogy ezt a közönség nagy része nem tudja - még furcsább, hogy nem is nagyon érdeklődnek, nem vagyunk sokan az elkerített részen. Minden gond nélkül legelőre-legközépre tudunk menni - és persze már ott vannak angol, olasz "ismerőseink" is. A várakozás kellemesen telt, lazán szállingóztak az emberek, szépen leültek piknikezni (itt szépen le volt betonozva a talaj, sehol semmi Prágából ismerős bokáig erő sár vagy téglatörmelék - mégiscsak a Schönbrunni kastély előtt vagyunk, vagy mi).

Rufus kijött kicsit próbálni (engem üdvözölt is, amikor meglátott), pontban 8-kor pedig megkezdte a műsorát. Nagyon szép hangja van, bár nem éppen nekem való ez a lágy, érzelmes stílus, és hát nem volt valami változatos a repertoárja. Sajnos a közönség sem értékelte nagyra - pedig igazán nem játszott sokat, ennyit mindenki kibírhatott volna, ráadásul tényleg szépen énekelt -, és amit körülöttem műveltek a már említett "hardcore" Sting-fanok - végig hangosan beszéltek, röhögtek, egymásnak kiabáltak, és bunkóbbnál bunkóbb megjegyzéseket tettek, mindezt az első sorban -, az felháborító volt.


Aztán csak megszólalt a várva várt A Thousand Years is ... egyszerűen hihetetlen volt, hogy néhány méterrel előttem áll Sting!

A setlistben a budapestihez képest annyi változás történt, hogy a Synchronicity 2-t rögtön a Send Your Love után játszották (ez Verona óta így megy), és sajnos nem volt a Stolen Car. Kicsit furcsa döntésnek találom a Synchronicity-t ott az elején, de egyáltalán nem jött ki rosszul, bár így kisebb hangsúly esett az Inside-ra. A "hosszú Roxanne" nekem most még izgalmasabbnak tűnt, mint Budapesten, bár ennek lehet az is az oka, hogy most közelről tudtam megfigyelni, ahogy összedolgoznak közben. Nem tudom, igazából mennyi volt benne az improvizáció, de nagyon spontánnak tűnt a játék, irtó klassz volt.  Egyébként - ezzel persze nem mondok semmi újdonságot - tényleg egész más élmény volt így közvetlen közelről, sokkal több mindent volt alkalmam megfigyelni, és még intenzívebb volt a hatás, még jobban érzékelhető az energia, amivel játszottak. Még Sting tájszólása ("yeshta'day") is durvábbnak tűnt. Nagyon élveztem az If I Ever Lose My Faith In You befejező részét, csakúgy, mint a Never Coming Home-ét.

A számomra legkedvesebb dalok - I Was Brought To My Senses, Dead Man's Rope, Inside, Sacred Love - itt sem okoztak csalódást; most sem bírtam ki, hogy ne énekeljem őket végig ("Sting along", apukám a helyszínen gyártott kifejezésével). A befejező A Thousand Years-t már egészen csöndben hallgattam ... azt már a budapesti koncerten is megállapítottam, hogy jobb lezárása a koncertnek - de legalábbis olyan -, mint a Fragile. Valahogy annyira megnyugtató, és pozitívabb kicsengésű, mint a nem kevésbé gyönyörű, de nagyon szomorú Fragile, tehát nem volt rossz döntés megtörni a "hagyományt".

Számomra egyébként, be kell valljam, ennek a koncertnek a sztárja Joy Rose volt - valami eszméletlen az a lendület, az az életöröm ("joy"), ami árad belőle - és persze Donna-ból hasonlóképp. A Whenever I Say Your Name, mondanom sem kell, gyönyörű volt most is; de ahogy a többi számnál is (We'll Be Together, a már említett Never Coming Home és If I Ever Lose My Faith In You, és így tovább) "csinálta a műsort" a két lány ... és az sem volt mellékes, hogy végig kommunikáltak a közönséggel, a zenészek is (Jason pl. előszeretettel vigyorgott rám, Kipper is tartotta az első sorban állókkal a szemkontaktust; Dominic - hát ő elég vicces volt, ahogy azzal a fájdalmas arckifejezésével bámulta az embert; Sting egyszer nézett rám, de akkor úgy, hogy majdnem megijedtem), a két vokálosról nem is beszélve. Annak különösen örültek, amikor csináltam velük együtt a "koreográfiáikat", a Roxanne-nál például - Joy nem mulasztotta el, hogy puszikat dobjon, integessen stb., irtó aranyosak voltak. Bocsánat, ez volt a nagyon szubjektív része - de az ilyen apróságok is tudnak dobni az ember hangulatán.

Azt is megtudhattuk, hogy Sting egész szépen beszél németül - nagy derültséget keltett, amikor a háta mögé mutatva üdvözölte a közönséget a "kastélyában". Továbbá több alkalommal is "eins zwei drei vier"-rel számolt be a számok elején.

Most működtek a kivetítők is a dalokhoz összeállított képsorokkal - hogy őszinte legyek, nem sokszor figyeltem oda rájuk, de szerintem nem is voltak annyira érdekesek, hogy feltétlenül odavonzzák a tekintetet (a McCartney-koncertekkel tudom őket összehasonlítani - ott sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek a látványra). Volt mit nézni így is, talán egyáltalán nem is lettek volna szükségesek azok a képek, elég lett volna, ha csak a színpadot vetítik.

Erről jut eszembe: nagy meglepetésként ért, hogy végig engedték a fotózást - még onnan, az első sorból is gond nélkül kattintgathattunk. Biztosan készültek hang- illetve videofelvételek is ...

A közönség nagyon konszolidált volt, nem hiányzott persze a lelkesedés, de nem is tapostuk egymást agyon, amit - az előző hétvége után - nem is bántam. A koncertet és egy sikertelen pengető-begyűjtési akciót (hiába kapkodtam, mások ügyesebbek voltak) követően visszaindultunk a kocsihoz, útközben kaptunk egy (más)napi lapot, amelynek a címlapján már szerepelt egy fotó a koncertről (nem tudom, hogy tényleg ezen a koncerten készült-e), illetve egy színes magazint, amiben valahol írnak néhány sort Stingről; a kocsi szélvédőjén pedig megtaláltuk a Radio Wien szórólapját (Sacred Love-os Sting-képpel) ... 23 órától egészen hajnali 1-ig folyamatosan Sting-dalokat adtak, főként koncert-verziókat, számomra akadtak újdonságok is. Hál'Istennek még Sopronban is szépen bejött az adó, úgyhogy miután fél egykor megérkeztünk, további harminc percig ki sem szálltam a kocsiból.

Szóval felejthetetlen ("everlaSting" - pardon) élmény volt. Igazán megérte ide is eljönni, mert sok újdonságot nyújtott a budapesti koncerthez képest.



- Barna Emília (Mimi) képei a koncertről
- Megyesi Balázs fényképei

Köszönet Rozettinek a Kurier cikkért!

Barna Emília
A setlist:
2004.06.13, Bécs, Ausztria

1. Send Your Love
2. Synchronicity 2
3. Inside
4. Dead Man's Rope
5. We'll Be Together
6. Whenever I Say Your Name
7. I Was Brought To My Senses
8. This War
9. Fragile
10. Fields Of Gold
11. Sacred Love
12. Englishman In New York
13. Roxanne
14. Never  Coming Home
15. Desert Rose
16. If I Ever Lose My Faith In You
17. Every Breath You Take
18. A Thousand Years

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.