Sting - Broken Music turné
Budapest, Papp László Budapest Sportaréna
2006. június 20.

Jegyárak:

9900,- 10900,- 12900,- 14900,-

101-108, 114-121, 202-207, 220-226 szektorok: 14,900 Ft.-
109-113, 208-219 szektorok: 12,900 Ft.-
Állóhely / Küzdõtér: 10,900 Ft.-
319-326 szektorok: 9,900 Ft.-

Kritika:

[hardrock.hu] Sting ismét Budapesten járt. A pop-rock ikonná avanzsált művészt legutóbb a Kapcsolat koncerten láttam, amikor is – a több tízezres (tisztelet a kivételnek) „kiaf…omazaStingdemindegycsakpijalegyen” jellegű tömeg hatására - megfogadtam, hogy többé nem megyek ingyenes hepaj közelébe. De –mivel csalódásomnak a muzsikus nem volt okozója – azon az estén a „Stinget azért még megnézem, ha jön” felkiáltással adtam át magam a jövőnek….És jött…!

A művész ezúttal „Broken Music” elnevezésű turnéjával érkezett hazánkba. Az előzetes hírek, - melyek szerint Sting ezúttal egy rock zenekarral támad - alaposan felizgattak, mivel tisztában voltam vele, hogy a művész dalai oly perfektül megkomponált szerzemények, melyek egyaránt tökéletesen hangszerelhetőek egy tíztagú nagyzenekarra, és egy lecsupaszított rock’n roll bandára is.

Miután megérkeztünk az Arénába, a hőség heves zsarolásának eleget téve beálltunk az italért tolongók alkotta kígyózó sorba. Feleségemmel megállapítottuk, hogy egy rock buli is lassan olyan már, mint egy Hollywood Multiplex előadás. Kóla, sósperec, pogi, kuki. De hát, ne legyünk konzerváltak, végül is 2006-ot írunk, vagy mi a fene….A közönség összetétele egyébként tükrözte Sting helyét a mai pop-rock életben. Az igazi fanatikus zenerajongótól kezdve, a Slágerrádió által elbűvölt háziasszonyon át a sznob, újra egybekelt médiasztár párosig (akik az ötödik nótáig bírták, aztán szolidan távoztak) szinte minden szegmens képviseltette magát. Nem sokkal nyolc óra után, amikor a kánikula támadásaiban, és a napi nyolc órás kemény munkahelyi csatákban megfáradt nézők többsége még a betevő falatért és kortyért állt sorba a büfében, a húrok közé csapott az előzenekar, mely a rejtélyes Fictionplane névre hallgatott. Az első nóta nagyon ütött és a többi sem volt rossz. Miközben dübörögtek az erős Police utánérzésű darabok, azon „találóskérdéseztünk”, hogy vajon hogyan is lehetne a legjobban megfogalmazni a csapat énekesének hangszínét. Végül is a, „ha Sting és Bono (U2) összeházasodna, ilyen hangú gyermekük születne” megfejtésnél maradtunk. …és nem is tévedtünk nagyot. No, nem kell rosszra gondolni, a két nagyszerű muzsikusnak semmi köze (úgy) egymáshoz. Viszont kiderült, hogy a zenekar énekese nem más, mint Joe Sumner, vagyis Sting fia. (Mellesleg programjuk alatt törtem is a fejem rendesen, hogy hogy a túróba szólhat ilyen tökéletesen egy előzenekar. Most már tudom. Jó volt a protektor. ) A közel háromnegyed órás buli nem hozott katarzist, de volt egy-két jó nóta és két-három kifejezetten bólogatásra felszólító riffet is hallhattunk.

De persze a „pici Sting”-nél sokkal jobban érdekelt mindenkit az apuka, aki kilenc óra után néhány perccel lépett a színpadra és a közel teltháznyi közönség lázas fogadtatása közepette belecsapott egy Police örökbecsűbe, a „Message In A Bottle”-ba. Azonnal hallható és látható volt, hogy itt tényleg egy igazi vérbő rockbulira lehet számítani. A két gitár, basszus/ének, dob felállású, - az első pillanattól kezdődően tökéletesen szóló – zenekar mögött díszlet gyanánt mindössze egy kilenc elemből álló, különféle fénykoreográfiák előállítására felettébb alkalmas oszlop állt. Semmi trükk, lézer, szörny, árnyjáték, kivetítő. Semmi, csak a puritán rock. Az erős kezdés lendülete továbbra sem tört meg és a nagy művész, akit a kompozícióiba szőtt sok-sok finomságról is ezer közül felismerhetünk, a várakozásoknak megfelelően nem „cicózott”. Az első nóta tomboló sikere után azonnal indult a szintén Police-os "Sinchronicity II". A „zsűri” jelentős része a harmadik dalnál talált magára, mely az "If I Ever Lose My Faith In You" volt, és tényleg nagyon szépre sikeredett. Később jött többek között egy izgalmasan átalakított „Englishman In New York”, egy megkapó „Fields Of Gold és egy alap, a „Roxanne”. Ráadásként, hatalmas meglepetésre egy igazi dögös rockdarab, egy szinte már punk nóta, az 1978-as "Next To You". A négytagú zenekar nagyon kitett magáért. Ezen a szinten persze már nem nagy csoda, de minden poszton nagyon rendben volt a csapat.

Dominic Miller és Lyle Workman gitárosok, valamint Abe Laborile Jr. dobos nagy lendülettel és kedvvel muzsikáltak, pontosan úgy, ahogyan azt egy rockzenekarnak tenni illik. Egymás után sorjázta a dalok, amikor is kb. a hatodik darab táján életem párjával nekiálltunk kérdezgetni egymást. Érdeklődésünk tárgya az volt, hogy vajon – annak ellenére, hogy jó a buli – mi a bajunk. Előbb arra gondoltunk, hogy a gond az előadás alatt elfoglalt pozíciónkban rejlik. Vagyis, hogy ülünk. Én ezt a probléma magyarázatot újabb három dal után elvetettem, mert szép lassan rájöttem a megoldásra. Sting hideg profit játszott. Volt egy „Hello Budapest” és a koncert végén egy „jajdeköszönjükszépenhamarosanvisszajövünk” szöveg, de azon kívül semmi. Csak a dalok egymás után. Ami ilyen minőségben hallgatva persze nagy élmény, „de hát kérem szépen azért emeltem fel a popómat, mert valami pluszt szerettem volna kapni”. Nem csak a zenében, a körítésben is. Sting, a két ráadással (!!!) együtt pontosan másfél órás programját úgy adta elő, mintha teste egy odavetített hologram lett volna. (Mielőtt bárki megró, a lelátón ültem, a művész arcát, mely közelről lehet, hogy lelkesen átszellemült volt, nem láttam.) A dalok között semmi szünetet nem hagyva, - ezáltal leszámítva néhány szám közbeni énekeltetést, semmi kommunikációs lehetőséget nem hagyva – nyomták le a programot. Tisztában vagyok vele, hogy minden előadó, (mint minden ember) külön egyéniség, stílus. De azért, ha az ember fia kimászik a karosszékéből, kifizeti a méregdrága jegyet, akkor szeretne kapni egy piciny "élettel teli extrát", egy kis, a lelke szekrénykéjébe eltehető örök emléket. Sting ezen az estén nem nyújtott át ilyet. (nekem) Megajándékozott egy profi rock produkcióval, az összes kötelező darabbal és persze néhány meglepetéssel, de a tökéletesség mellett mégis az volt az érzésem, hogy moziban vagyok, ahol egy hollywoodi produkció pereg. Ülök a székemben, ámulok a színes kockákon és közben kezemben "sósperec és koka kóla”.

A koncerten elhangzott dalok:

1. Message In A Bottle
2. Synchronicity II
3. If I Ever Lose My Faith In You
4. Walking On The Moon
5. Spirits In The Material World
6. Englishman In New York
7. Shape Of My Heart
8. Driven To Tears
9. Every Little Thing She Does Is Magic
10. Why Should I Cry For You
11. Fields Of Gold
12. A Day In The Life (Beatles)
13. The Soul Cages (intro) / If You Love Somebody
14. Voices Inside My Head / When The World Is Running Down
15. Roxanne

ráadás 1

1. Desert Rose
2. Every Breath You Take

ráadás 2

1. Next To You
2. Fragile

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.