11 ezer néző előtt, november 6-án adott koncertet Sting a Papp László Budapest Sportarénában. Az esemény több szempontból is unikumnak bizonyult korábbi fellépéseihez képest, mivel a brit muzsikus egészen új oldaláról mutatkozott be. A közönség a koncert elején még nem igazán sejtette, hogy mire számíthat, míg a kirobbanó hangulatú show végére már mindenki a helyéről felállva, tombolva ünnepelte a színpadon játszó több, mint 50 zenészt.

Már az elején le kell szögeznem, hogy több mint húsz éve vagyok Sting zenéjének feltétlen híve és lelkes követője. Túl vagyok nyolc koncertjén, két vele történt személyes találkozáson, valamint az összes szólóalbumán hallható dalának angolról magyarra való fordításán. Nyugodtan merem állítani, hogy Sting-fanatikus vagyok. Mindezt csak azért említem írásom bevezetőjében, mert egyrészt képtelen vagyok róla elfogultság nélkül nyilatkozni, másrészt talán ismerem annyira eddigi karrierjét, hogy megpróbáljak hiteles képet festeni róla.

Sting az elmúlt öt év során életrajzi könyvének (Broken Music) kiadásával, egy best of turnéval, egy középkori lantos kísérlettel (Songs From The Labyrinth), a 30 éves The Police újraegyesítével, illetve egy téli folk album (If On A Winter’s Night…) megjelentetésével foglalatoskodott. 2009 tavaszán egy megtisztelő felkérésnek eleget téve, a Chicago Symphony Orchestrával lépett fel saját szerzeményeivel, Dave Hartley hangszerelései révén. Idén viszont a Royal Philharmonic Concert Orchestrát (RPCO) hívta segítségül, hogy nagyzenekari hangzás mellett ismét leporolhassa legnépszerűbb slágereit, sőt, elfelejtett vagy eleve kevésbé ismert szerzeményeit. Ezen a nyáron, a Deutsche Grammophon kiadása révén a boltokba került Symphonicities című albumon is ez a 45 fős komolyzenészekből álló orchestra szolgáltatja az alapot a neves karmester, Steven Mercurio vezetésével, és Rob Mathes igazán zseniális hangszereléseivel.

Tulajdonképpen a világsztár végig két zenekarral dolgozott egyszerre. Az előbb említett formáció a több, mint 60 éves londoni filharmonikusok „kistestvére”. 1987-ben alakultak, jellemzően a komoly- és a könnyűzene határán mozogva működtek már együtt többek között Luciano Pavarottival, Andrea Bocellivel, Diana Krall-lal, George Bensonnal, Stevie Wonderrel és több Star Wars projektben is. Sting saját együttese viszont jazz, pop és rock muzsikusokból álló „kiszenekar”. Régi ismerős lehet a gitáros Dominic Miller, aki immár 20 éve Sting jó barátja, illetve az ütőhangszeres marokkói Rhani Krija, akit a Sacred Love lemezen már hallhattunk közreműködni. Az If On A Winter’s Night… CD, illetve a Winter’s Night… DVD kiadása óta Sting kísérője az ausztrál énekesnő Jo Lawry, és a svéd-amerikai származású, de korábban Franciaországban és Németországban, jelenleg az USA-ban élő basszusgitáros-bőgős Ira Coleman. Az igazi újonc, Dave Cossin dobos és perkás a kísérleti zene képviselője, aki nem mellesleg jelentős nagyzenekari tapasztalattal bír.

Egy tucat+1 dal az első részben

A műsor első órájában 13 nóta csendült fel, rögtön a Ten Summoner’s Tales kezdő trackjével, a dinamikus If I Ever Lose My Faith In You-val, amely során Sting tamburinon és szájharmonikán játszott. A nyitány alatt a hangmérnököknek többé-kevésbé sikerült belőni a hangot a teltházas stadionban, bár néha zavaróak voltak a hátulról visszaverődő dob- és ének-foszlányok. Az Every Little Thing She Does Is Magic volt a második szám, mely ugyanolyan fantasztikusan szólt 50 zenésztől, mint például 2007-ben a bécsi Police koncerten mindössze 3 muzsikus előadásában. A küzdőtéren a székükből felugráló és táncoló embereket a biztonságiak ekkor még visszaültették a helyükre. Sting önmagához képest bőbeszédű bemutatkozásában megvillantotta magyar tudását egy „Jó estét!” és egy „Köszönöm!” erejéig. Az örökzöld Englishman In New York következett, melyben a szólót Carys Green fújta klarinéton, szinte hangról-hangra felelevenítve a Branford Marsalis-féle csodás szopránszaxofon részt. Az előadás olyan jól sikerült, hogy Sting le is feküdt a művésznő lábai elé. Természetesen itt és a következő dalban sem maradhatott el a közönség-énekeltetés sem. A Roxanne akusztikus gitár intróval és egy oktávval lejjebb kezdődő énekkel startolt, míg az egész színpad vörös fényárban úszott. A Police-klasszikust még egy csellószóló is gazdagította, s a szimfonikus zenekar hangzása mindvégig tökéletesen belesimult az ismert Sting-szerzemények dallamvilágába.

Ezután jött a pörgős Straight To My Heart a …Nothing Like The Sunról, majd Sting ekképpen konferálta fel a gyönyörű When We Dance című művet: „Szerintem kétféle szerelmes dal létezik. Az egyik, amikor én szeretlek téged és te is szeretsz engem. Ez nagyon szép, de kissé unalmas. A másik, amikor én szeretlek téged, de te valaki mást szeretsz. Na, ez már izgalmas, de fájdalmas is.”. A színpadon keringőző két táncos nál nem igazán értettem, hogy mit keresnek a színpadon, mivel a partnerénél magasabb nő vezette a kalapos férfit körülbelül egy percen át, majd amilyen hamar megjelentek, olyan hamar el is tűntek. A hidegháború témáját feldolgozó, 1985-ben íródott Russians című Prokofjev-átirat félelmetes nagyzenekari verziójának lehettünk szem- és fültanúi, ahol főleg az elején az üstdobok és a fúvósok domináltak, majd később beszálltak a vonósok is. Sting hangja néha kissé elcsuklott e nehéz nóta éneklése közben, melynek refrénjében felfedezhettük a „Sej, a mi lobogónkat fényes szellők fújják” mozgalmi dal motívumait. A nagyszerű Mercury Falling albumról a remek I Hung My Headet élvezhettük végig Stingtől, igazi történetmesélés formájában, és az eredetileg 9/8-os ritmus megtartása mellett. Dominic szépen és pontosan kísért végig gitáron, a szájharmonikán pedig ismét Sting jeleskedett.

Jött a lírai blokk

A soron következő lírai blokk négy szerzeményt tartalmazott egymás után. Az első, Shape Of My Heartot Fullánk úr elviccelte azzal, hogy felkonfjában a következőt mondta: „Dominic Miller és én úgy 15 évvel ezelőtt írtuk ezt a számot, 10 éves korunkban...”. Sting a Why Should I Cry For You? előtt felidézte, hogy gyerekkorában szűkszavú apja egyszer elvitte a folyóhoz és azt mondta neki, menjen el tengerésznek. Sting csak később értette meg, hogy apja így akarta rávezetni őt, hogy világot lásson és érdekes élete legyen. Végül, természetesen az öreg csalódott fiában. Egyszer azonban Sting valóban dolgozott hajón, vendéglátós zenészként, de „kurvára utálta” az egészet... A gyönyörű nóta végén Dave Cossin hihetetlen hangokat csalogatott ki henger alakú, saját maga által kreált fa hangszeréből. Aznap este a Sacred Love című lemez egyetlen élőben előadott száma, a Whenever I Say Your Name volt, amely a filharmonikusok elsőhegedűsének intrójával kezdődött, majd Sting és Jo Lawry duettje következett. Mindez sajnos nekem inkább egymás mellett való éneklésnek tűnt, ellentétben a dögös R&B előadó, Mary J. Blige-féle változattal. A Fields Of Gold című ballada magával ragadó dallama és szövege után éles kontrasztként következett még a 20 perces szünet előtt a Symphonicities album első száma, a Police-os punk igazi gyöngyszeme, a Next To You.

A koncert egyediségét a kísérőzenészek számán, a színes repertoáron, az ültetett nézőtéren és a szüneten kívül Mr. Sumner színpadi jelenléte is meghatározta. Számomra az énekes basszusgitár nélkül sokkal felszabadultabban, koncentráltabban dalolt és mozgott, rengeteget gesztikulálva, viccelődve, sőt tőle eddig szokatlan táncmozdulatokat is bevetve. Így Stingtől eddig teljesen ismeretlen show-t láthattunk, amelynek minden egyes perce remekül megkoreografált, de mégis hatásvadász mű volt, természetesen a jó (a legjobb!) ízlés határain belül. A színpadképet meghatározó posztmodern látvány kiötlője a magyar származású divattervező, Robert Molnar volt. A két szélső video kivetítőn az éppen aktuális közeli képeket követhette a nagyérdemű, míg a zenekar felett dolgozó három mozgó óriásmonitor tovább fokozta a vizuális hatást.

A zenekari hangolásból hirtelen kialakuló kíséret alatt, Sting elektromos gitárral a kezében tért vissza a színpadra, méghozzá a Brand New Day sejtelmes és lassú szerzeményével, az A Thousand Years-zel. Az ezt követő ír népzenére hasonlító vonós-bevezetőből kialakult country-feeling, és egy igazi meglepetés dal, az 1994-es This Cowboy Song, melynek során Sting, Dom, Jo és Ira is hangszereikkel egy komolynak egyáltalán nem mondható tánckoreográfiát mutattak be. Egy transzvesztita prostituált életét bemutató szerzemény, a Tomorrow We’ll See jött a sorban. Az aktív monitorokon maszkos go-go táncosok voltak láthatók, amely betétet egyébként Sting egyik lánya, Mickey Sumner készítette. A szerzemény kísérete amúgy is nagyzenekarra és klarinétszólóra íródott, így abszolút hiteles volt a hangzás. Ezután tovább maradtunk a sötét utcán Stinggel, aki egy hosszú fekete kabátba bújva vámpírként énekelte el a hátborzongató hangulatú Moon Over Bourbon Streetet. Jelen alkalommal nem az armstrongos, lakodalmas verzióban, hanem „véresen komolyan”. Tökéletes volt, ahogyan Sting hosszan kitartotta a hangokat, valamint a végén, mire a Hold alászállt, egy elmaradhatatlan vonyítás zárta a témát.

Kevésbé ismert nótákkal is érkezett

Három kevésbe ismert nótát hallhattunk ezután. Elsőként a Brand New Day-ről sajnos lemaradt, egyik személyes kedvencemet, a rókákról szóló The End Of The Game-et, amelyben a csinos Jo Lawry háttérénekes és a hevesen gesztikuláló Steven Mercurio karmester igazán kitettek magukért. Másodikként csendült fel az Oscar-díjra jelölt Cold Mountain című mozifilm zenéje 2003-ból, a You Will Be My Ain True Love. Harmadikként a gazdag, idős férj és a gyönyörű, fiatal feleség tragikus történetét elmesélő, latinos, trombitaszólós All Would Envy. A The Soul Cages varázslatos nótája, a Mad About You után két Police-szám, a mindenkit megmozgató King Of Pain, majd a kötelező Every Breath You Take zárta a sort.

A ráadásban a legkommerszebb Sting-sláger, a keleties Desert Rose hozott óriási buli-hangulatot. Ezt követően jött a cinikus rock ’n’ roll dal, a She's Too Good For Me, majd a mindenki által ismert és megindító Fragile. A legvégén, mintegy meglepetésként, az I Was Brought To My Senses intrója ejtette ámulatba a nagyérdeműt, melyet Sting egymaga énekelt.

Mindent összevetve, az est 27 dalának meghallgatását követően egyértelműen kiderült, hogy Sting ismét nagyot és maradandót alkotott. A repertoár igazi csemege volt a legnagyszerűbb dalok felvonultatásával, melyek élőben sokkal jobban szóltak, mint CD-n. Slágereinek igenis jól állt a komolyzenei kíséret, éppúgy, mint a megszokott pop-rock vagy jazz körítés. Tulajdonképpen erre számítani lehetett, amire viszont nem, hogy maga a koncert egy óriási show-műsor lesz, s ezáltal Sting teljesen új oldaláról mutatkozik be. A komolyzenészek hihetetlen profi módon működtek együtt az énekessel és zenekarával, sokszor partnerek voltak a poénkodásban, s rendkívül érződött az eddigi több, mint 70 közös fellépésük tapasztalata.

Ez a turné Zágráb és Róma után idén Európában véget ér, s jövőre Japánban, Ausztráliában és Új-Zélandon folytatódik tovább, de itt már nem a RPCO, hanem helyi szimfonikusokkal kiegészülve. November végén jelenik meg a Sting Live In Berlin című CD és DVD Branford Marsalis szaxofonos vendégszereplésével, amely ideális karácsonyi ajándéknak ígérkezik a magamfajta Sting-rajongók számára. Csak remélni lehet, hogy hét esztendő után a muzsikus legközelebb ismét előáll egy várva-várt pop-rock lemezzel, hiszen 2003 óta gyakorlatilag nem írt új könnyűzenei nótát. Addig is: „Köszönöm Budapest! Viszlát!”

– Nagy „Greg” Gergely –

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.