"Kész csoda, hogy egymásra találtunk!"

Exkluzív interjú Dominic Millerrel, Sting gitárosával

2004. június 4., Budapest, Kempinski Hotel Corvinus
 
Riport: Nagy „Greg” Gergely
Fotók: Petruska András

Dominic Miller. Dom. Soha senki nem töltött még el annyi időt Stinggel egy zenekarban, mint ő. Nem egy hétköznapi kísérőzenész, hanem: a Gitáros. Sting szerint ő a jobb és a bal keze is egyben. A vékony, magas, kócos hajú, jó humorú és zavarba ejtően közvetlen 44 éves muzsikus öt gyermek édesapja. Rendkívül érdekes gyermekkoráról, széleskörű zenei ismereteiről, korábbi munkáiról, Stinggel való első találkozásáról, a világ egyik legjobb együttesében betöltött szerepéről, és nemrég megjelent szóló munkáiról faggattuk, itt Budapesten.

Greg: Buenos Aires-ben, Argentínában születtél, tíz évvel később már az USÁ-ban, majd Angliában laktál. Elég mozgalmas gyermekkorod lehetett. Hogyan alakult mindez?

Dominic: Nagyon érdekes volt Dél-Amerikában nevelkedni, majd az USÁ-ban és Angliában élni. Tulajdonképpen számomra is csak később derült ki, hogy mennyire izgalmas volt. Amíg Argentínában éltem, nem fogtam fel, milyen dolgok vannak befolyással rám. Az ember nem igazán tud értékelni egy helyet, amíg el nem hagyja azt. Most Londonban lakom, de például sohasem voltam még a Tower-ben... Így valójában a zenei stílusok igen érdekes keveréke ért engem. Később ezek a dél-amerikai hatások teljesen természetes módon jöttek a felszínre. Számomra abszolút normális dolognak számít, ha ilyen zenét hallgatok vagy játszom.

Greg: A szüleid éppen Dél-Amerikában dolgoztak, amikor megszülettél?

Dominic: Igen, az apám ott dolgozott. Teljesen hétköznapi munkát végzett, ő nem zenész. Az iskolában spanyolul, otthon pedig angolul beszéltünk.

Greg: Mi volt az első meghatározó zenei élményed? Kik voltak a példaképeid gyermekkorodban?

Dominic: Gyermekként a Beatles-ért és a Stones-ért rajongtam, majd jött Jimi Hendrix. De ugyanakkor rengeteg brazil muzsikát is hallgattam, például Antonio Carlos Jobimet vagy bossa novát. Dél-Amerikában mindenki ezt hallgatja, mindenütt ez szól. Nem is igazán játszottam ezeket olyan gyakran, de ott ez a hétköznapi zene. Mégis a rock and roll volt a legmeghatározóbb számomra.

Greg: Ezek szerint, így alakult ki ezen különböző kultúrák egyvelege nálad. Mikor kezdtél el gitározni tanulni és kitől?

Dominic: Úgy nyolc vagy tíz éves lehettem, amikor elkezdtem tanulni, és a nővérem mutatta meg hogyan kell. Elég jó gitáros. Érdekes volt, mert ismert néhány Stones és Beatles szerzeményt, ugyanakkor játszott bossa novát is. Tőle tanultam meg ezt a stílust, amely tulajdonképpen jazz akkordokból építkezik. Így már akkor jazzt játszottam, mielőtt még bármi mást tudtam volna. Elég furcsa...

Greg: És mikor kezdtél el foglalkozni a klasszikus zenével?

Dominic: Tizenöt éves voltam, amikor klasszikus gitárt kezdtem el tanulni. Elsősorban azért, mert nagyon kedveltem Julian Bream és John Williams zenéjét, amit szerettem volna elsajátítani. Élvezetes volt, ugyanakkor rendkívül bonyolult is. (nevet) 

Greg: Tehát sok-sok zene volt hatással rád a klasszikustól, a flamencón és a jazzen át, egészen rockig.

Dominic: Igen, pontosan! Azóta sem igazán kötődöm egyetlen zenéhez sem, rengeteg különféle műfajban utazom egyszerre. Néha odajönnek hozzám a rajongók, és azt mondják, hogy: „Nagyon tetszik a stílusod!”. Erre én azt felelem: „Jó, de az meg milyen?!” Mára már világossá vált számomra, az én stílusom abból áll, hogy sokfajta stílust játszom.

Greg: Ha jól tudom, később session zenésznek álltál. Dolgoztál többek között a The  Pretenders-szel, a Level 42-val, Paul Younggal és Phil Collins-szal. Hogyan teltek ezek az évek?

Dominic: Remekül! Hirtelen ekkor váltam ismertté a londoni hangstúdiók körében, és ez nagyszerű érzés volt. Ekkor jöttem rá igazán, hogy hogyan fejezzem ki magam, hogy ki is vagyok tulajdonképpen. Ezek a munkák rengeteg önbizalmat adtak. Jó volt nagy nevekkel játszani, akik tiszteltek azért, amit csinálok. Egyre erősebbnek és erősebbnek éreztem magam. Játszottam popot, rockot, funkot és még sok minden mást, s nem volt problémám egyik zenei irányzattal sem. De folyamatosan tanultam, s tanulok még ma is.

Greg: Sokszor lehetett azt hallani tőled, hogy neked van a legjobb munkád a világon... Majdnem tizenöt éve játszol együtt Stinggel, ami eddig öt stúdióalbumot és öt világkörüli turnét jelent. Valamint – az igazat megvallva – a te együttesedben játszik a világ egyik leghíresebb basszusgitárosa!

Dominic: (nagyot nevet) Igen, ez így van!

Greg: Elmesélnéd, hogy hogyan történt a legelső találkozásod Stinggel?

Dominic: Hát, soha nem felejtem el! Az a találkozás gyökeresen megváltoztatta az egész életem. Emlékszem, meghívtak New York-ba, hogy együtt jammeljek vele. Amolyan meghallgatás-féle volt. Korábban sohasem voltam Sting rajongó, nem volt meg egyetlen lemeze sem. Ráadásul, meglehetősen magabiztos és elég pimasz fazon voltam akkoriban. Nem is izgatott túlságosan, mert már akkor jól ment a szekerem. Sok lemezen szerepeltem, és éppen a The Pretenders-nél zenéltem. „Elmegyek és megcsinálom, vazze!” – mondogattam. Tudtam, hogy Sting korábban a Police-ban játszott, akkoriban hosszú haja volt, az esőerdők megmentéséért fáradozott, és jazz zenészekkel vette körül magát... Én meg nem is szerettem a jazzt! Bár ki a francot érdekel?! (nevet) Szóval, nem foglalkoztatott annyira az egész téma. Aztán végül elmentem úgy, hogy egyetlen dalát sem ismertem, viszont körülbelül három órán keresztül jammeltünk együtt. Csak jammeltünk, jammeltünk és jammeltünk egy dobos kíséretében. Emlékszem, hogy elég jól ment a dolog, miközben Sting rengetegszer próbára tett. Egyszer egy 7/8-os ritmussal állt elő, amit rögtön felismertem: „Na, az én eszemen nem jársz túl! – gondoltam magamban. A világ életemben Weather Reportot és Mahavishnu Orchestrát hallgattam, így ez nekem nem jelentett problémát.

Greg: Ezek szerint mégiscsak szeretted a jazzt?

Dominic: Nem is arról van szó, hogy nem szerettem, én minden zenét szeretek. De John McLaughlin és a Weather Report zenéjét mindig is imádtam. Nem is hiszem, hogy ez igazából jazz lenne, talán inkább fusion. Kicsit több is, más is, mint a tradicionális jazz... Tehát csak jammeltünk tovább, közben Sting dalait is sorra vettük, amelyeknél játszottam a saját gitár-részeimet. Aztán egyszer csak Sting belekezdett a „Fragile”-ba és megkérdezte tőlem, hogy: „Ismered ezt a dalt?”. Én mintha hallottam volna korábban, s visszakérdeztem: „Ez a te számod?”. A többiek meg mind a fejüket fogták, hogy: „Úristen!”. Így aztán eljátszottuk azt is. Tudat alatt már természetesen ismertem! Semmi gondot nem jelentett, hiszen ez is dél-amerikai muzsika, amit már sokszor játszottam. Csak nyomtam a riffet, és azt hiszem ez volt az a pont, amikor igazából egymásra találtunk. A három órás zenélés után Sting odajött hozzám, és azt mondta: „Figyelj! Beszélni akarok veled.” Gondoltam, most szimplán megmondja, hogy kopjak le, de nem is számítottam többre. Ennyi volt, köszi, viszlát! Aztán folytatta: „Szeretném, ha elvállalnád ezt a munkát.”. „Hát ez nem normális!” – gondoltam, „Nem is ismerem a dalait egyáltalán...”. Viszont emlékszem, hogy ezek után elmentem és megvettem Sting összes lemezét, s eldöntöttem, hogy akarom ezt az állást. Azért döntöttem így, mert tudtam, hogy ez lesz a tökéletes feladat számomra, a változatos zene. A legjobb időben hozott össze minket a sors. Ő pont engem keresett, én pedig pont őt.

Greg: És azóta is nagyon jó a kapcsolatotok. Ráadásul majdnem azonos gyökerekkel rendelkeztek, itt a zenei ízlésetekre és a sokszínűségre gondolok...

Dominic: Igen, ez egy „kollektív elegy”. Elképesztő! Kész csoda, hogy egymásra találtunk! Akkor épp nem is tudtam eldönteni, hogy rock gitáros vagyok, funk zenész vagy session muzsikus... „Ki vagyok egyáltalán?” – tettem fel magamnak a kérdést. Nem tudtam én sem. Amíg nem találkoztam Stinggel, meg sem fordult a fejemben, hogy létezhet számomra valaha is egy ilyen jó hely. És amint keményebben dolgoztam, egyre jobbá váltam.

Greg: Azóta olyan dalokat írtál közösen Stinggel, mint például a népszerű „Shape Of My Heart”. Milyen volt együtt a dalszerzés?

Dominic: (rágyújt egy cigarettára) Csak egy ötleten alapult az egész, egyetlen riffen. Tudod, hogy van ez a zenészeknél. Kitalálnak egy motívumot és kész... Emlékszem, ahogyan a tűz mellett ültünk a „Ten Summoner’s Tales” album készítésénél, és elkezdtem játszani. „Mi ez?” – kérdezte tőlem Sting. „Semmi különös.” – válaszoltam.

Greg: És megtetszett neki?

Dominic: Igen, megtetszett! Utána elkezdtünk szórakozni a témával, dobgéppel meg minden. Aztán mondta, hogy szeretne írni belőle egy dalt. Én meg beleegyeztem.

Greg: Melyik a kedvenc Sting dalod egyébként?

Dominic: A legnagyobb kedvencem egy olyan szám, amit nem szoktunk játszani, s nem is én játszottam eredetileg Stinggel. Ez az „I Burn For You”. Nagyon szeretem ezt a nótát!

Greg: Minden rajongó nagyon szereti! Nemrég történt egy szavazás a hivatalos honlapon, a Sting.com-on arról, hogy közkívánatra melyik dal legyen a repertoár része. És az „I Burn For You” nyert!

Dominic: Egyetlen egyszer játszottam, életem első Sting koncertjén Uruguay-ban 1990-ben. Annyira tetszett... Hatalmas volt! Szeretem Sting azon korszakát. De hát ez még előttem volt... Amióta együtt dolgozunk, talán a „When The Angles Fall” a nagy kedvencem. Természetesen a pop nótákat is szeretem, mint amilyen az „If I Ever Lose My Faith In You”. Fantasztikus dal! Óriási struktúrája van, az akkordok, a dinamizmus, az A rész, a B rész... minden benne van. A dalszerzés összes szabályának megfelel.

Greg: És mi a helyzet a mostani koncertturnéval? Ha jól tudom, néhány új dalt egészen másképpen adtok elő a színpadon, mint ahogyan az az albumon szerepel. A „Forget About The Future”-ben például a „Jeremiah Blues” gitárszólóját játszod, a „Stolen Car”-nak pedig amolyan karib-tengeri feelingje van...

Dominic: Amint elkészül egy lemez, Sting nem is akar többet hallani róla. Csak hagyjuk, hogy a dalok maguktól fejlődjenek tovább. A turné elején mindig elkezdünk kísérletezni a szerzeményekkel, s nem szeretnénk ugyanúgy eljátszani őket, mint ahogyan a lemezen szólnak. Egyre csak változnak és változnak... Vannak persze olyan dalok is, amelyeket ugyanúgy játszuk, ilyenek például a Police nóták.

Greg: Ezeknél csaknem ugyanaz a felépítés, valamint a hangszerelés is?

Dominic: Igen. És még van néhány klasszikus, mint a „Fragile”, az „If I Ever Lose My Faith In You” vagy a „Fields Of Gold”. Ezeket is úgy játszuk, mint a stúdióalbumokon. A többi dallal viszont – amelyek inkább improvizáción alapulnak – szeretünk jókat szórakozni.

Greg: Például a „This War” élő verziója engem Miles Davis „It’s About That Time” kompozíciójára emlékeztet.

Dominic: Ó, tényleg?! Nem is tudtam, ezt még nem mondta senki. Mármint ismerem azt a szerzeményt...

Greg: Van valami hasonlóság a számomra. Bár lehet, hogy tévedek...

Dominic: Ez bók mindenesetre!

Greg: Meg tudod mondani nagyjából, hogy hány százalék az, amit a színpadon improvizálással töltesz?

Dominic: Azt hiszem, kevesebbet mint korábban. Ez azért van, mert több zenész van a bandában. És amikor többen vagyunk, korlátozva vagy az improvizáció terén. De én azt gondolom, hogy amikor korlátok közé vagy szorítva, akkor jobban is tudsz játszani. Az, hogy most kevesebb hely jut számomra improvizálni, igazából az előnyömre válik. Annak idején, amikor az együttesbe kerültem, Sting még nem ismert engem. Ekkor még úgy játszhattam, ahogy csak akartam. De most már jobban szeretem én is a korlátokat. Olyan ez, mint egy festőművész esetében. Néha csak két színt használ, másszor többet, olykor mindet. Mégis, talán azt mondhatom, hogy nagyjából negyven százalék az improvizáció és hatvan százalék a nem-impro.

Greg: Szeretnék rákérdezni az új szóló albumaidra is. A „Shapes” című lemezed egy klasszikus válogatás, többek között olyan közreműködőkkel, mint Placido Domingo, Sting és Chris Botti. Ezen az albumon Bach, Beethoven és Schubert műveket játszol, és nagy népszerűségnek örvend Európa- és világszerte. Valamint nemrégiben jelent meg a „Third World” című szólólemezed is.

Dominic: A „Third World”-ön a „Brand New Day” turné befejezése után kezdtem el dolgozni. Négy nótát rögzítettem, és elkészítettem ekkor egy komolyzenei darab demóját is, mivel a turné során rengeteget játszottam klasszikusokat a szállodái szobákban.

Greg: És mindezt azért, mert kaptál Stingtől egy „Bach partiták és szonáták” kottakönyvet ajándékba?

Dominic: Igen, adott egy Bach könyvet. Mindig ezt játszuk egymással...

Greg: Kihívásokkal szórakoztatjátok egymást?

Dominic: Igen, amolyan kihívás-féle ez, vagy olyan mint egy sakkjátszma. Szóval, odaadta ezt a könyvet, és teljesen a rögeszmémmé vált. Sok darabot gyakoroltam, s volt közülük egy, amelyet rá szeretettem volna tenni a „Third World”-re is. Aztán megmutattam a produceremnek, és megkérdeztem tőle: „Na, hogy tetszik a lemez?”. Erre ímmel-ámmal válaszolt, hogy: „Ja, egész jó...”. Említettem neki, hogy még ezt a bizonyos klasszikus darabot is szeretném rátenni. Aztán a végén kiderült, hogy neki ez a bizonyos darab tetszett a legjobban, s arra kért, hogy vegyek fel egy teljes albumot klasszikus kompozíciókkal. Végül így készült el a „Shapes”, majd azt követően fejeztem be a „Third World” című lemezt.

Greg: A dolog érdekessége, hogy a „Shapes”-t a Budapest Film Orchestrával rögzítetted...

Dominic: Így van! Pontosan.

Greg: Hogyan kerültél kapcsolatba velük?

Dominic: A vonósszekció hangszerelője, Nick Ingman ajánlotta őket.

Greg: És hol találkoztál a zenekarral? Itt Budapesten?

Dominic: Igen, itt Budapesten. Idejöttünk, a Magyar Rádió stúdiójába.

Greg: Hát, ezt nem is tudtuk...

Dominic: Óriási élmény volt a számomra! Negyvenöt fős volt a zenekar, csak vonósszekció. Rendkívüli zenészek! És sokkal olcsóbbak, mint Angliában... Nagyon profik, és igazán keményen dolgoznak. És a stúdió, ahol voltunk, valami hihetetlen! Szuper mikrofonok, nagyszerű terem... Egyszerűen nem értem, hogyan lehet az, hogy nem jönnek ide mások is felvételeket készíteni.

Greg: Akkor légyszíves reklámozd egy kicsit, Dominic!

Dominic: Jó! És tényleg nagyon jó zenészek. Sokban különbözik a megközelítés is. Az angol komolyzenészek szintén nagyszerűek, de azért mégiscsak más... A kelet-európai élet, és a zenéhez való hozzáállás nagyban eltér a nyugat-európaitól.

Greg: És mi a helyzet egy másik zenekarral, a „The Tweeters”-szel?

Dominic: Ó, igen! Akkor jövünk össze Manu Katché dobossal és Pino Palladino basszusgitárossal, amikor csak szeretnénk. Néha fellépünk pár helyen együtt... Elvégezzük a beállást, aztán jöhet is a buli! Voltunk például Zágrábban és néhányszor Franciaországban. Nem is igazán próbálunk, inkább a korábbi lemezeimről válogatunk. Tulajdonképpen ez adja a szerkezetét a műsornak, mely főként a „First Touch” (Első érintés) és a „Second Narute” (Második természet) dalaiból áll.

Greg: És mi lesz majd a következő lemezed címe? „Forth...” (Negyedik...)

Dominic: „Forth Something” (Negyedik valami) Nem tudom még... (nevet)

Greg: Milyen véleménnyel vagy a magyar komolyzenéről? Bartók Béla, Liszt Ferenc... Mind híres zeneszerzők voltak.

Dominic: Többet kellene velük foglalkoznom, mert nem igazán tudok kommentárt fűzni ehhez. Mindkét zeneszerzőt kedvelem, de nem vagyok akkora szakértő a témában, hogy részletesen kifejthessem a véleményemet róluk. Nem vagyok egy „komoly komolyzenész”. De szeretnék több és több muzsikát hallgatni tőlük! Azt hiszem, kellene egy listát készítenem a következő albumomhoz, mert szeretnék egy újabb klasszikus válogatást készíteni. És mindenképpen szeretnék visszajönni ide, felvenni a nagyzenekarral a vonós részeket. Nagyon érdekel a magyar komolyzene!

Greg: És ki a kedvenc jazz zenészed? Jazz gitárosod?

Dominic: Talán John McLaughlin. Azt nem szeretem, amikor olyan gyorsan játszik, de amikor lassabban, azt igen. Imádom a szerzeményeit és az akkord-struktúráit. Azok valami hihetetlenek! De amikor annyira rohadt gyorsan teker, az valahogy nem jön be... Inkább olyan szerzeményekre gondolok, mint például a „My Foolish Heart” vagy hasonlók. A zenei nyelvezete egyszerűen eszméletlen!

Greg: És szereted Paco de Lucíát?

Dominic: Nagyon állat! Utálom... (nevet)

Greg: Tavaly Pat Metheny-vel is felléptél egy németországi fesztiválon, és a „Shape Of My Heart”-ot adtátok elő...

Dominic: Igen, épp ő is ott volt. Kijött és jammeltünk egy nagyot! Fantasztikus volt! Olyan, mint egy csoda... Nagy rajongója vagyok, nagyon szeretem. Bár nem a kedvenc gitárosom, ő egyszerűen Pat Metheny. Minden nagy zenész valahogy beskatulyázza magát egyetlen stílusirányzatba. Csak Pat Metheny játszik úgy, mint Pat Metheny.

Greg: Mint ahogy például Mike Stern is...

Dominic: Igen, ő szintén nagy zenész!

Greg: Egy utolsó kérdést szeretnék feltenni neked, mégpedig az egyik hangszeredről. Van egy különleges Fender Stratocastered. Honnan is?

Dominic: Igen. Ez egy 1962-es modell, és egy producertől, Rodney Crowelltől kaptam ajándékba, amikor Nashville-ben jártam. Elég jó fej, nem?!

Greg: Nagyon szépen köszönöm az interjút!

Dominic: Én is köszönöm! Viszlát holnap este!
 
Az interjú létrejöttéért hálás köszönet Pordány Nórának (Universal Music Hungary), Kiss Krisztinának (Zene.net) és Máté Attilának (Sting.hu)!
 
Az interjú eredeti, angol változata elérhető az alábbi weboldalakon:
http://www.geocities.com/synchronisite
http://www.stingus.net

Dom és Greg


Dom és Andris

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.