FŐOLDAL | HÍREK | KIADVÁNYOK | KONCERT | EXKLUZÍV | DALSZÖVEG | GALÉRIA | VIDEÓK | ZENELEJÁTSZÓ | VENDÉGKÖNYV | MSL-FANKLUB

Séta a Holdon

2003.12.15. 20:01

(Walking On The Moon)
Men's Journal
2003. november
10 oldal
66-73., 128, 130, 132

Írta: Sting
Fordította: Buzás Dávid


SÉTA A HOLDON

A Himalája Annapurna csúcsán is túl, a világ tetején,
a Mustang királyságának területén, és Lo Manthang elveszett városában.


                Kenny G karácsonyi albumának erőfeszítései ártalmatlanul lengik be a reggeliző termet a Shanker Hotel alagsorában, egy bájosan lepukkant Katmandu központjában lévő egykori gyarmati palotában.

            A „Let It Snow! Let It Snow! Let It Snow!” és az „I’ll Be Home For Christmas” különösen szomorkásnak hatnak ebben az évszakban, bár a júliusi monszun esői különös ritmust doboltak az ablakomra egész éjszakán át. Mindössze reggel 7 óra 00-kor adták át helyüket egy távoli és büntetően hangzó ébresztőkürtnek az utca túloldalán lévő katonai táborból. Egy villanás a szobám dohos muszlinfüggönyén át felfedi a rosszkedvűen pirosló égboltot, a várost körülvevő zöld dombokon túl.

            Bár most nincs Karácsony, a teremben lévő egyik pincér sem zavartatja magát – csak mosolyognak büszkén a csinos, vörös színű zakójukban. Senki nincs az étteremben, aki osztaná velem ennek az enyhén nyomasztó helyzetnek a komikumát.

            Megérkezik a kávém. „Dhanyabad” – mondom. „Köszönöm” - ez az egyetlen nepáli szó, amit ismerek. A pincér a szokásos válaszát adja: „Namaste, Namaste” – kezei csöndes imára összekulcsolva, meghajtott feje a hagyományos belenyugvást mutatva. A kávé nem rossz, és néhány józanító hörpintés közben átolvasom a helyi angol-nyelvű sajtót. „Öngyilkos támadás a moszkvai rock-koncerten - 18 halott”. Egy gyors átfutás és megvannak a kulcsszavak: Putyin, Csecsenföld, bosszú. Oké, minden a szokásos a világban. A helyi hírekben: „A maoista vezető állapota romlik – Éhségsztrájk a börtönben”. Ó igen, a másik egyértelmű oka a turisták hiányának: egy erőszakos maoista lázadás az ország nyugati felében, és még a főváros maga is tele van fegyveres katonákkal, akik a kormányépületeket és a fontosabb csomópontokat őrzik.

            Kenny épp belekezd a „Santa Claus Is Coming To Town”-ba amint átnézem az újságot valamilyen jóhír-félét kutatva. Íme, itt van: „A Király születésnapjának ünneplése ma”. De a királyi születésnap mintha egyfajta skizofrén hatással lenne az ősi városra: a  lázadók elleni fegyveresek komor és ijesztő látványt mutatnak a félárbocon lévő zászlók alatt a palotarendszer  útjain. Az új király mindössze 2 éve van pozícióban, miután az egyik királyi unokaöcs géppisztollyal érkezett egy családi ünnepre, előrehozva a család nagy részének következő életét, mielőtt szétlőtte volna a saját fejét is. A családok a világ minden táján ugyanolyanok, de ha egy M16-os is jelen van, - úgy vettem észre - ez bármely családi veszekedés esetében jelentősen növeli a tétet.

            Kenny lassan átúszik a „Chestnuts Roasting on an Open Fire” című számába, miközben én egyik útitársamat nézem, aki egy rosszkedvű gyomorbajos ábrázatával bámul maga elé a reggeliző teremben.

            „Mi ez a kibaszott „Chestnuts Roasting on an Open Fire”? – kérdi Simon egy határozottan dühös tónussal a hangjában, ami máskülönben kellemes szokott lenni. Simon Astaire a család egyik régi barátja, az elegáns esküvői tanúm és mostanában az angol sajtó által leginkább PR guruként ismert egyén. Ő az, aki, mások között, a királyi családot is tanácsokkal látja el, arról, hogy miképpen navigáljanak a 21. század kereskedelem-centrikus vizein. Bár sok tekintetben kifinomult ember, nem hiszem, hogy valaha is járt volna keletebbre a Sloane Square-nél, vagy a Chelsea  Kings Road-jának jól nevelt világánál.

            „Jól aludtál?” – kíváncsiskodom.

            „Nem. Kibaszottul nem aludtam jól. Mi ez? Kenny G?” – válaszol hitetlenkedve.

            „Azt hiszem. Miért nem aludtál jól?”

            „A légkondi bedöglött és volt két túlzottan barátságos moszkitó is.”

            Mint kis csapatunk névleges vezetője, bizonyos mértékben felelősséget érzek barátom ma reggeli hangulata miatt, így egy kicsit tovább próbálkozom. Barátságosan, amennyire csak tudok.

            „Miért nem cseréltél szobát?”

            „Mert szeretem a szobámat!” - válaszol oly hevesen, mintha éppen a nagymamáját inzultáltam volna. Múlt éjszaka volt egy kis vitánk, ami a szobaelosztással volt kapcsolatban… Úgy tűnt, a sorshúzásban Simon kapta a legfejedelmibb szobát, a fiam, Jake egy valamivel kisebbet, míg én egyértelműen a rövidebbet húztam. Ennek ellenére a légkondi, ami az ablakomon kívül van elhelyezve, teljesen jól működik, noha kicsit hangos; és szúnyogok sincsenek.

            Simon egy teljes reggelit rendel és egy újabb csésze kávét.

            „Nem láttad a keresztfiadat?” – kérdem a témát ügyesen 18 éves fiamra terelve, aki tulajdonképpen elsődleges oka utunknak a szubkontinensre.

            „Nem, nem láttam a drága gyermeket” – mondja Simon kissé csiszolva a gyarmati angol úr megtestesítőjének modorán és legalább valamelyest visszanyerve normális kedvességéből. „Tíz perccel előttem feküdt le.”

            Jake és én azért döntöttünk a közös út mellett, mert együtt szeretnénk megoldani a szokásos alfa-hím-küzdelmet, ami az idősödő apák és magasabb, jobban kinéző fiaik között jön létre. A 18 éveseknek van egy idegesítő szokásuk, amennyiben kemény izomzatukat az arcodba tolják és a pofátlanul bőséges sörényükkel – amit még feltűnősködőbb módon hordanak - tisztességtelen módon villognak. Ezen kívül semmiféle tiszteletet nem mutatnak a bölcsesség iránt, amiben apjuk részesítheti őket.

            Én természetesen távol állok a feddhetetlentől, amennyiben torzsalkodásaink alakalmával hamis bölcsességemet hozom fel döntő érvként, amikor a valódi tudás sehol sincs. Veszekedések végül addig fajulnak, hogy minden logikus érvelést nélkülöző agresszív, férfiaskodó magatartásunk komor és vég nélküli hallgatásba taszít mindkettőnket.

            „Én így nőttem fel.” – érveltem meggyőződés nélkül. „Nem ez a dolgom, mint apának?”

            „Vidd el a fiút.” – mondták.

            „Mit javasoltok? Hova?”

            „Valahova, ahol még nem jártatok. A világ végére.”


Bevallom, még soha nem hallottam a Vadlovak Országáról, sem fővárosáról, Lo Manthang-ról. Egy negyed század utazásai során jártam az összes kontinensen. Mint zenész a világ nagy városaiban, vagy mint kíváncsi vándor a magányos bolygón, de a királyság neve sosem bukkant fel ez idáig. Valójában mindössze tíz éve volt először, hogy valaki a külvilágból bejuthatott ebbe a tiltott országba; egy 13,000 láb magasan fekvő fennsíkra, amely a hatalmas Annapurna Himala vonulat és annak híres névrokonai mögött rejtőzik. A királyság – amely 1795-ig független volt, amikor is Nepál bekebelezte – Nepál egy olyan kiugró területét alkotja, amelyet három oldalról Tibet vesz körül. A kínaiak békén hagyták, így a Vadlovak Országa (amelyeket a helyiek Lo-nak hívnak) eredeti formájában őrzi a Tibeti kultúrát kolostoraival, zarándokaival és a megélhetést jelentő földművelésével. Mint megtudtam, egy olyan életformát őriz az ország, amely csaknem teljesen eltűnt: Tibet lehetett ilyen mielőtt a kínaiak elözönlötték 1951-ben és a Dalai Lámát arra kényszeríttették, hogy Indiába meneküljön.


A fiamat hívom a 608-as szobában. Legalább tizenötször csöng a telefon, míg valaki leemeli a kagylót, majd még néhány motoszkáló pillanat telik el. Végül egy törülközővel a szájában megszólaló egyént hallok:

            „Yuuurgh?”

            „Jake?”

            „Yuuurgh?”

            „Reggeli van. Fél óra múlva indulunk.”


Néhány napot Katmanduban és környékén töltünk, hogy akklimatizálódjunk és egyben arra is várunk, hogy a helikopter számára megfelelő időjárás legyen. Ezen kívül meg kell még érkeznie régi barátomnak, Bobby Sager-nek is, aki egy igazi Nepál-szakértő, excentrikus és feltünősködő őrült, fáradhatatlan világjáró és gyakorló emberbarát egy személyben. Bobby volt az, aki Nepált javasolta úti célul, és ezen belül is Lo Manthang-ot.

            Katmandu templomrendszerei érdekes elfoglaltságot jelentenek, amíg várunk. A szennyezett városi káosz az utcán tévelygő szent teheneivel és a fegyveres katonáival egyfajta kulturális sokkot jelentenek Jake számára.

            Mindössze tíz percre a repülőtértől, a Bagmati folyó partján áll Pashupati hindu temploma és a folyóhoz levezető lépcsőzetes terület, ahol az elhunytak tetemeit égetik el.

            „Ez valakinek a keze, apu?” – kérdi Jake kissé hitetlenkedve, ahogy a túlparton lévő Shiva szentély előtt ülünk. Fehér füstfelhő úszik felénk egy máglyából, amelyet gyászolók vesznek körül. A szag émelyítően édes.

            „Ez a hamvasztás, fiam.” – bólintok olyan bölcsen, amennyire csak kitelik tőlem.

            „Tehát egy holttestet lélegzünk be?”

            Tovább nézi a szertartást, és én magára hagyom a gondolataival. A templom harangjai megkondultak és a varjak méltóságteljesen köröznek a tornyok felett.

            Majmok tetvészkednek valami élelemre várva, míg az ősi templomból veszekedés hangjai hallatszanak. Nem messze sadhusok egy csoportja üldögél. Ők azok a jellegzetes koldusok, akik Észak-India és Nepál vallási központjai között vándorolnak, hosszú hajukkal, amely a fejük tetején groteszk szobrokba van fonva. Meztelen, torzószerű testüket piszok és rituális festmények borítják.   Ők is csak henyélnek és tetvészkednek a kőből készült tetőzet alatt, bámulnak a világba anélkül, hogy látnának, azoknak a tekintetével, akik ébren is álmodnak.

            Hamarosan körülvesz minket egy csoport professzionális koldus. Némelyikük mindössze öt éves lehet, de még fiatalabb gyerekeket tartanak a karjaikon egyfajta csalétekként. A mozdulataik begyakoroltak és könyörgők, a gyönyörű szemük, ami ki van festve, az esdeklés tökéletes példája. Már majdnem elhinnéd, hogy néhány rúpia a zsebedből megsegítené őket, de valójában ők egy intézményesített kolduló-vállalkozás részei és semmiképpen sem szabadulhatnak belőle. Mosolygok kedvesen, ahogy tudok, és azt mondom nekik, hogy „Menjetek az iskolába”.

            Jake zavarban van és tőlem vár tanácsot. „Adhatok nekik valamit, apu?”. Úgy tűnik, belezavarodott a paradoxonba, amely a mi nevetséges jólétünk és ezeknek a rongyos gyermekeknek a szegénysége között áll.

            „Természetesen adhatsz nekik.” – mondom neki. „De ha pénzt adsz nekik, csak a rendszert erősíted meg. A pénz egyenesen a strici zsebébe kerül, aki eteti őket, de éppen csak annyira, hogy továbbra is kolduljanak. Ők rabszolgák, Jake. Miért nem viszed el őket egy boltba, és veszel nekik egy-egy tábla csokoládét? Ha pénzt adsz nekik, nem változtatod meg az életüket.

            Jake elbandukol egy árusbódéhoz egy csapat koldusgyerekkel a hosszú lábai körött, mint egy kínosan mosolygó Gulliver Lilliputban. 

            A folyó barna és magas a monszuntól, és a máglya hamuját a folyóba söprik, imitt-amott egy kis rizs-adománnyal és egy-egy emberi testrésszel együtt.

             A hotel felé útban a taxi keresztülkígyózik az irdatlan tömegen. Kikerülünk néhány, az út közepén fekvő tehenet, csapatnyi kóbor kutyát és egy-két senki által nem zavartatott öngyilkosjelölt gyalogost, akik talán abban bíznak, hogy a következő életük jobb lesz, mint ez.

            Jake egy darabig csendben üldögél.

            „Tudod, apu, eddig nem tetszett a hamvasztás…”

            „És most már tetszik?” – kérdem.

            „Igen.” – mondja kissé küzdve véleményének változásával. „Valahogy úgy tűnik, van értelme.”

 

Hegyi Emberek – a szerző fiával, Jakel egy templom előtt, közel a tibeti határhoz


Jake és én azért döntöttünk a közös út mellett, mert együtt szeretnénk megoldani a szokásos alfa-hím-küzdelmet, ami az idősödő apák és magasabb, jobban kinéző fiaik között jön létre


A hotel előtti, gyönyörűen karbantartott gyep olyan, mint egy barátságos oázis a nyugtalan város szívében. Simon, Jake és én a kellemes délutáni teánkat szürcsöljük egy fárasztó nap után, amikor a nyugodt jelenetet egy hangos csattanás töri meg. Őrületes hangzavar hallatszik egy terepjáró hátuljából, ami a bejárat előtt áll és mindez keresztülmorajlik a nyitott kapun és a kialakult porfelhőn. Odakint pedig van valami, ami leginkább egy pszichedelikus látomásként fogható fel: egy marslakó a színskála minden árnyalatában, egy szerzetes csuhája narancs és sárga színben kéken szikrázó fejkendővel, ami kalóz-módra van a fejére kötve. Kezei kinyújtva, mint egy messiásé, aki éppen belép a meghódított városba. Bobby Sager, egy régi barátom belépőjét láthattuk… még a varjak is megilletődve és a víziótól áthatva néznek.

            „Megjöttem.” – nyilvánítja ki Bobby a tőle telhető leghangosabban, mint egy rég elveszett király, aki győzedelmesen tér vissza birodalmába, „a Shanker Hotel forró ölelésébe”.

            „Mi a fasz ez?” – értetlenkedik Simon, aki még sosem találkozott Bobbyval.

            „Ez Bobby Sager” – mondom neki. „És semmit sem mondhattam volna neked, ami felkészített volna a találkozásra. Üdvözöllek Bobby Világában!”

            Egy hangos fékcsikorgás a bejárat felől, és a teljes személyzet kinn terem, hogy üdvözölje az embert, aki éppen a terepjáró platójáról ugrik le. Mintha csak egy színpadról vetné le magát az őrjöngő közönség közé, hogy a kezek tengerén ússzon.

            „Üdvözöljük, Mr. Bobby! Üdvözöljük!”

            Négy évvel ezelőtt találkoztam ezzel a forgószél-szerű emberrel Brazíliában. Segítségemet kérte, hogy az esőerdő olyan területeire is eljuthasson, ahová turisták nem mennek. Megadtam neki néhány ismerősöm telefonszámát és azóta is jó kapcsolatban vagyunk.

            Bobby a Boston Celtics meccsein kezdte karrierjét – mint jegyüzér. Nem sokkal később viszont már a Boston Garden egész megszentelt parkettája az övé volt. Hatalmas vagyont szerzett jóval negyven éves kora előtt, így mostanában azzal tölti az idejét, hogy barangol a bolygón, és olyan projekteket keres, amelyek – ahogy ő mondja – „valóban különlegesek”. Felújíttat egy kolostort Butánban, támogatja a Dalai Láma tanítványainak tudományos képzését, és tanárképző programokat indít afgán menekülteknek. Ezenkívül segít Ruandának újraépíteni az ország igazságügy-rendszerét, miután a szörnyű népirtások csaknem az egész országot tönkretették, és mikrovállalkozásokat irányít Dél-Afrikában, Nepálban és Ruandában. Bobby feleségével és két pici gyermekével gyakorlatilag egy utazó „road-show”. A szabadban alszanak Isten háta mögötti helyeken, de mindenhová tanítókat visznek magukkal, hogy a gyerekek hivatalosan is tanuljanak valamit. Ennek ellenére én azt hiszem, hogy a kölykök többet tanulnak ezeknek az „elmaradott” kultúráknak a felfedezéséből, mint amennyit valaha is megtanulhatnának egy osztályteremben.

            Erre az útra Bobby nem hozta el a családját. Azért jött, hogy megmutassa Jakenek és nekem „a világ végét” a Föld nevű bolygó legtetején.

            „Hé, nagyfiú!!! Hogy tetszik Katmandu?!” – kérdi tőlem, miközben én egy medve ölelésében fuldoklom.

            „Mi a helyzet, Jake?? Óóó, te bizonyára Simon vagy!!! Hello!! Hello!!!” – üvölti mindenkinek, akit meglát. „Most 4:58 van. Ha 5 óráig nem kapok valamit enni, megölök valakit, értitek?!” A személyzet érti a tréfát. Mivel Bobby már több, mint tizenöt éve jár ide, volt idejük hozzászokni a modorához. Így kacarászva sétálnak vissza a szállodába.
 


Egyre hangosabb morajlás hallatszik a bárban, ahogy mind többen fedezik fel a jelenlétemet. A banda most sokkal nagyobb intenzitással és energiával kezd játszani. Egyre többen mosolyognak felém.



Az eső függönyszerűen esik
, így a sárga és kék neontáblák olyan hangulatot kölcsönöznek a város Thamel nevű negyedének, mintha a Szárnyas Fejvadászban lennénk. A biciklikből átalakított riksák pánikszerűen menekülnek a környező sikátorokba, mint megannyi megrettent rák. Motorbiciklik száguldanak veszélyesen közel a taxikhoz, és megszeppent gyalogosok futkorásznak kétségbeesetten ki-be a jól megvilágított bárok, kávéházak és ezoterikus könyvesboltok bejáratán. Egy emeleti szobában találjuk magunkat, a sarokban egy igen komolynak tűnő tibeti rock-együttes lát munkához. Rendelünk néhány tibeti sört és momo-t (zöldséggombócot) amíg a banda belekezd John Lennon „Jealous Guy” című számának egy viszonylag elfogadható verziójába. A sör – néhány gabonaszemen és szalmaszálon keresztülöntött víz – felháborítóan undorító, így inkább kérünk négy Carlsberget. A momok finomak, de a banda közben belekezd Phil Collins „Another Day In Paradise” című számának egy olyan fájdalmasan pocsék feldolgozásába, hogy Bobby – minden kérésem ellenére – úgy dönt: inkább fizet nekik, csak ne játszanak tovább. Szörnyen zavarban vagyok.

            Az együttes beleegyezik, hogy tartanak egy szünetet, amíg mi békében elköltjük vacsoránkat. Nem tudom, mennyit fizetett nekik Bobby, de mindenki mosolyog.

            Újra kint vagyunk az esőben és egy másik bárt keresünk. Egy újabb emeleti szoba, egy újabb együttes, egy csordultig telt, füstös bár, de ez alkalommal a banda sokkal jobb. Minden együttes annyira jó, amennyire a dobosuk; és ez, úgy tűnik, meglepően jó. A bemutatkozójukban, amit az asztalon találok, látom Vinnie Colaiuta, korábbi dobosom nevét is, mint egyikét azoknak, akik nagy hatással voltak rá. Nagyon teszik nekem. Az öt srác jazz-funk-ja kellemes hangulatot teremt a bárban és néhány nepáli vodka után már kezdem jól érezni magam, bár a bal kezem egyik ujja fájdalmasan lüktet.

Az elmúlt nap érdekességein töprengünk. A vadvízi evezésen az elképesztő Bhotekosi folyón, a baleseten, amikor is Jake és én belezuhantunk az árba. A csónak hirtelen egy mély áramlat legmélyére került, majd majdnem felborította egy három méter magas rázúduló hullám. Csak mi ketten estünk ki a hajó orrából, még mindig az evezőnket szorongatva.  Mégis, nem akármilyen tapasztalat volt ez apa és fia kapcsolatában. Minden erőnkkel azon voltunk, hogy fennmaradjunk a dühöngő vízözön közepette, míg a csapat többi tagja pánikszerűen próbált meg visszahúzni minket a csónakba, mielőtt a következő hullám odaért volna. Nagyon büszke voltam a fiamra. Végig nyugodt maradt egy veszélyes krízishelyzetben. Én viszont lehet, hogy eltörtem egy ujjamat, bár sikerült kiegyenesítenem, amikor újra a csónakban voltunk, még mielőtt éreztem volna a fájdalmat. Tudtam, hogy fájdalmas éjszakám lesz.

            Késő délután, az ujjammal sínben, elindultunk élelmiszert és felszerelést vásárolni az útra, amit a tiltott királyságba fogunk tenni. Néhány ima is elhangzott a Durbar téren lévő Hindu templomban a jó időjárásért, amire feltétlenül szükségünk lesz, ha át akarunk jutni a szűk szurdokon Lo Manthang-ba. Ma este viszont élvezni akarjuk utolsó éjszakánkat a civilizációban.

            Egyre hangosabb morajlás hallatszik a bárban, ahogy mind többen fedezik fel a jelenlétemet. Egy csöndes sarokasztalhoz ültünk le, de a morajlás már az együttesig is átszűrődött. Elég jól olvasom az emberek testbeszédét; megtanultam megérezni a helyiség hőmérsékletének változását, amikor a hírességet felismerik; ismerem az apró mozdulatokat, amelyek elárulják, hogy valaki ismer téged vagy sem, nem érdekled, vagy úgy tesz, mintha nem érdekelnéd. Ez egy összetett és érdekes, emberekre jellemző „tánc”. A banda most sokkal nagyobb intenzitással és energiával kezd játszani. Egyre többen mosolyognak felém. Tudják, hogy itt vagyok, és a szünetben a dobos odajön az asztalunkhoz.

            „Ez nagyon klassz volt!” – mondom neki. „Gratulálok! Neked és az egész csapatnak!”

            „Ember! Nem hiszem el, hogy itt vagy! Ez hatalmas megtiszteltetés nekünk.”

            Eléggé meg vagyok illetődve, de hozzákezdek, hogy autogramot adjak neki és a banda többi tagjának, és most, hogy a jég már megolvadt, mindenki másnak a bárban.

            „Hé, ember!” – mondja a dobos. „Játszanál velünk?”

            Felemelem a bekötött ujjamat, majd magyarázatképpen hozzáteszem: „Evezősbaleset.”

            „Kár, pedig nagyszerű lett volna. Mit szólnál az énekléshez?”

            „És mit szeretnétek? Mit énekeljek?” – kérdem, hogy egy kis időt nyerjek.

            „A Walking On The Moon-t! Az egyik kedvencünk!”

            „Oké, de nem tudom ilyen magasan énekelni. Túl magas. Belehalnék. Mit szólnátok egy középtempójú swinghez, F-ben?”

            „Oké! Szünet után te jössz!”

            A blues-klasszikus ’I’ve Been Down So Long Being Down Don’t Bother Me’ mindig jó bemelegítésnek bizonyult ilyen alkalmakkor, és most sem hagy cserben, még lüktető ujjal sem.

            Hölgyeim és Uraim! Engedjék meg, hogy bemutassam Önöknek, első ízben Katmandu-ban, a világhírű énekest…

 

Sting felfedezi Lo Manthang ősi városát


Bobby alig tudja leplezni izgalmát a telefonban
, amikor reggel 6-kor felhív. „Nézz ki az ablakon seggfejkém! Az ég tiszta kék és ez egyet jelent: Megyünk a kibaszott Lo Manthang kibaszottul elveszett, kibaszottul tiltott királyságába!”

            A helikopter egy 9-üléses Kawasaki BK-117-es. A pilóta egy fiatal nepáli, Sabin kapitány, aki a himalájai mentőpilótákat képzi ki arra, hogy miként lehet ezeket a törékeny gépeket már-már szerkezeti korlátjaikon túl használni olyan magasságokban, ahol a levegő halálosan vékony, és ahol a szél és a felhők olyan körülményeket teremtenek, amihez alig van fogható a bolygón.

            Sabin kapitány mellett vagyok beszíjazva legelöl. Mögöttem Jake, Simon és Bobby, míg őmögöttük egy műszaki és egy protokoll-hivatalnok a nepáli kormánytól. Egy korlátozott területre megyünk: nem csak a fővárosba, hanem a tőle északra fekvő területekre is, a tibeti határvidékre, ahol a kínai hadsereg igen érzékeny mindenféle gyanús mozdulatra.

            Átrepülünk Boudhanath temploma felett, ahol a szentély falából Buddha mindent-látó szemei figyelnek minket. Olyanok vagyunk, mint egy madár, amely a kék ég felé repül, hogy megtalálja a Shangri-La igéretét.

            Katmandu völgyéből nehéz kijutni, mivel a várost körülvevő hegygerincek gyakran áthatolhatatlan ködbe vésznek. Addig-addig keresünk, míg találunk egy kivezető utat, s a látóhatár egyszerre kiszélesedik. A reggeli nap tükröződik vissza a rizsföldeken, amelyek szélei úgy körvonalazzák a völgy oldalait, mintha csak egy katonai térkép vonalai lennének. Apró falvak tűnnek fel a hegygerincek tetején, mérföldekre a legközelebbi úttól.      

            Egy óra elteltével még mindig nyugat felé haladunk. Pokhara városa felett Sabin kapitány rádión kér engedélyt, hogy észak-nyugat felé repülhessünk, egy szűk szurdokon át Jomsomba. A dzsungel élénk zöldje átadja helyét a fenyőerdőknek, amelyek egészen a hóhatár magasságáig nyúlnak, és mi tovább követjük a kanyargó folyót észak felé. Egy újabb óra telik el.

            „Ez kibaszottul a legmélyebb szurdok a világon” – közli Bobby a fülhallgatóján át amint az Annapurna körvonalazódik a felhők között baloldalon. Akár egy fenyegető fehér istenség, az északi fala függőlegesen magaslik a fekete égbe. A helikopter olybá tűnik, mint egy apró rovar, amit a völgy fölé függesztettek, amikor a szél erősödni kezd.

            Bobby tombol mögöttem, a Chemical Brothers pedig bömböl a túlméretezett Sony fülhallgatójából. Simon csendben van, és nyugodtnak tűnik amint a Himalája roppant nagyságát nézi. Jake egyszerűen másállapotban van. Megállás nélkül vigyorog maga elé a kalandra gondolva, amiben részünk van. A műszaki és a protokoll-hivatalnok a hátsó ülésen nyomorultul néz ki, mintha bárhol máshol szívesebben lennének. Én csak nézek ki a felhőkön keresztül, amint mászunk és mászunk az észak földje felé, a világ tetejére.

            Jomsom városa alattunk szó szerint az út végén van. Túl rajta, ha valaki helikopter nélkül szeretné elérni Lo Manthang-ot, többnapnyi kemény túrát kéne tennie a nem éppen barátságos vidéken. Tovább mászunk, keresztül a szurdokokon és elhagyott hegytetőkön.

            Az alattunk elterülő táj drámaian megváltozott. A völgyek buja zöldje és a hegycsúcsok határozott fekete-fehér sziluettje egy holdbéli táj narancssárgájává és vörösévé vált ahogy megérkeztünk az óriási hegyek árnyékában elnyúló szélfútta fennsíkra. Szédületes kanyonok felett szállunk, amelyek falai olyanok, mint megannyi gótikus katedrális tartófalai az üvöltő szélben és homokviharban. A szembeszél egyre erősebb és erősebb lesz, és apró gépünket úgy dobálja össze-vissza, mint valami játékszert.

            „Ott van! Ott van!” – süvíti ekkor Bobby.

            Izgalma egy távoli településnek köszönhető, ami úgy néz ki, mint valami oázis egy keskeny, meredekfalú hegyfokon, amely két folyómeder között fekszik. A megművelt rétek közepén egy fallal körülvett város áll. Ősi és csodálatos, amilyet még sosem láttam… Legfeljebb képzeletemben.

            A helikopter széles köröket ír le a város felett. Úgy néz ki, mintha magából a földből nőtt volna ki. Van egy központi palota mészfehér falakkal és két nagy, agyagszínű templom. A központi épületek között, a bástyák közé zsúfolva, lapos tetejű házak és apró utcácskák labirintusa látszik. Hosszú árbocrudakon imazászlók ezrei hívják segítségül a végtelen kék ég isteneit.

       Sabin kapitány keres egy leszállásra alkalmas helyet a városfalakon kívül. A mezőn dolgozók szétfutnak, ahogy a helikopter lejjebb ereszkedik. A kíváncsiabbak aztán újra közelebb jönnek. A rotorok lelassulnak, majd megállnak, és mi kilépünk egy másik világba.

            Mindössze néhány nyárfa és a megművelt, zöld mezők törik meg a körülöttünk lévő táj sivárságát. A Holdon szálltunk le.

Imazászlók a város tetői felett

          Egy küldöttség érkezik a városból és a meleg fogadtatásból egyértelmű, hogy Bobby már sokszor járt itt. Egy nyugati ruhába öltözött férfi barátságosan megöleli. „Ez az én emberem itt, Lo Manthang-ban: Pema. Ő fog vigyázni ránk, míg itt leszünk. Namaste, namaste.”

            Bobbynak vagy három digitális Nikon lóg a nyakában, mint valamiféle törzsi totemek a mi világunkból. A csomagjainkat kiszedik a gépből, és szépen sorban elindulunk a városkapuk felé.

            „Namaste, namaste.” Mindenki köszön nekünk útközben, a szokásos imára kulcsolt kezek és széles mosolyok kíséretében. Sokan közülük ismerik Bobbyt, nekem pedig az tűnik fel, hogy ezek az emberek mennyire hasonlítanak a Navajo indiánokra: öreg arcok ráncokkal, mint szélfútta, távoli dombok; mély, lélekkel teli szemek és magávalragadó önbizalom még a fiatalokban is. A városkapuk olyan Indiana Jones-osan rozogák faragott fagerendáikkal és morzsolódó tégláikkal. Bobby közben találkozik egy régi barátjával. Az illető szájában három elhagyatott, össze-vissza dülöngélő barna sírkő van -  a fogai. A haja piszkos és színtelen, az arca pedig olyan ráncos, mint egy összegyűrt papírzacskó. „Khukri, Khukri! Nézd, mit hoztam neked!”

            Bobby mélyen beleás táskájába és kihúz belőle egy kis üveg rumot. Khukri szemei felragyognak, mintha imái meghallgattattak volna. „De ne idd meg az egészet egy hajtásra, mint legutóbb!” – mondja Bobby. Khukri mosolyog és bólogat, mosolyog és bólogat.

            A városban sétálni olyan, mint amilyen a bibliai Jeruzsálemben lehetett: szűk utcák és vályogházak között, amelyek a környező hegyek színeire vannak festve. A kanyargós utcácskák gyerekekkel, csaholó kutyákkal és lovakkal vannak tele. Apró felföldi marhákat terelnek egy saroknál, mi pedig a város főterén találjuk magunkat. Egy fiatal lány tálakat és edényeket mosogat egy csapnál. Mögötte egy furcsa építmény, ami ezt hirdeti magáról: „A Lo Manthang-i vendégház.” Ebben a háromszintes vályogházban töltjük majd az éjszakát. A tetején imazászlók lengedeznek, apró ablakait kék keretek szegélyezik, míg az alacsony bejárati ajtóra egy erősen WANTED-poszterre emlékeztető papírdarab lóg felszögezve.

            Fejünket lehúzva belépünk és egy kicsi, árnyékos udvaron találjuk magunkat. A szemben lévő ajtón a „Postahivatal” felirat áll. Azon töprengek, mennyi időbe telhet, míg egy levél eljut innen Londonba, amely mostanra már úgy tűnik, mintha csak egy korábbi életem távoli emlékképe lenne. Egy meredek lépcső vezet a felsőbb szintekre. Fönt egy nyitott tüzű kályha van edényekkel körülpakolva. Ez a konyha. Egy idősebb asszony fekete pamutköpenybe, csíkos köténybe és színes sálba öltözve jakvaj-teát főz egy nagy, vörösréz edénybe. Egy balra eső szoba felé mutat egy kék-fehér függöny mögött. Lehajtjuk a fejünket és belépünk a másik helyiségbe. Két apró ablaka van, döngölt padlója és a vékony szőnyegekkel borított falakon körben padok. Itt fogunk aludni. A falon éppen fölöttem egy poszter van a Dalai Láma régi palotájáról Lhasaban, a Potaláról. Minden házban, amit majd látni fogunk a városban ugyanez a poszter van a falakon, mintegy életben tartva az elveszett otthon emlékezetét. Mint a Masada a zsidóknak a Diaspora után. A szoba másik falán nepáli filmsztárokról, Raniról és Preityről van egy poszter.

            Mindannyian lefekszünk, kimerülve az utazástól és a magasságtól. Végül is, majdnem 4,200 méter magasan vagyunk a tengerszint felett. Már két napja szedünk pirulákat a magassági betegség ellen, 250 mg acetozolamidot. Ennek ellenére még mindig szédülünk, és hányingerünk van. Sabin kapitány mindannyiunknak ad egy adag oxigént egy tartályból, amit a helikopterből hozott magával. A délután folyamán kis dózisokban kapunk még.          

            A WC, ha egyáltalán hívhatjuk annak, egy lyuk a földben. Imádkozom, hogy egyikünknek se kelljen túl sok időt töltenie ebben a helyiségben a lyuk fölött guggolva.

            Később megtudom, hogy a fickó a WANTED-poszteren, ami az ajtóra van szegezve, egy helyi politikus, aki újraválasztás előtt áll. Rögtön tudtam, hogy egy gengszter.

            Alkonyat felé az utcákon csavargok, mint egy időutazó, aki elveszett és véletlenül egy kolostor udvarán találja magát. Úgy tűnik, sehol sem lepődnek meg érkezésemen: „Namaste, Namaste”. Mosolyok és meleg fogadtatás.

            Újra a városkapunál találom magam. Khukri és barátai nagyon elégedettnek tűnnek amint minden elfoglaltság nélkül nézegetik az asszonynépet. A földekről vánszorognak haza hátukon hatalmas mennyiségű válogatott gabonafélékkel; görnyedve, mint valami igásállat. Némelyik öregebb asszony állandóan kétrét görnyedve jár egy élet munkája után.

            Ma este Simon spagettit főz paradicsommártással, al dente, hozzá jó francia borral, amit Bobby alkudott Katmanduban. A szórakoztatásunkról a három lány és három fiú alkotta csapat gondoskodik, akik helyi népdalokat énekelnek egy egyhúrú bendzsón kísérve. A lányok magas hangon siránkoznak, elképesztő összhangban, ami egyszerre szexi és nyugtalanító. Ahogy a jó bor folyik, mindannyian táncra perdülünk és a lányok, úgy tűnik, kikezdenek a fiammal. Bobby és én végül egymással táncolunk, Simon pedig néhány elképesztően inkrimináló fényképet készít.


Osztálytabló:
Sting a Lo Manthang-i Nagy Szánakozás Szerzetesi iskolájának tanulóival


Beljebb, egy nagy, sötét teremben 50 fiatal szerzetes ül hosszú sorokban egy Buddha-szentély előtt. Ütemesen énekelnek valamit, amit hosszú, nyomtatott szalagokról olvasnak.



Reggel 6 óra van és a hang, amit hallok, olyan, mintha egy távoli madárrajé lenne
. A morajlás egyre hangosabbá válik, ahogy az üres utcákat járom a reggeli hidegben. Egy fémkapun a következő olvasható:  „A Nagy Szánakozás Szerzetesi iskolája. Vigyázz! A Kutya Harap!”

            Óvatosan lépek be az udvarba, ahol ének hangjai visszhangzanak a falak felől. Egy nyitott folyosót látok. Beljebb, egy nagy, sötét teremben 50 fiatal szerzetes ül hosszú sorokban egy Buddha-szentély előtt. Ütemesen énekelnek valamit, amit hosszú, nyomtatott szalagokról olvasnak. Nincs semmiféle összhang az énekben, így az egész úgy hangzik, mintha egy előadás előtt hangoló zenekar lenne. Ennek ellenére a zenei hatás távolról sem kellemetlen, inkább furcsán mámorító.

            Leülök az egyik sor szélére, egy fiú mellé, aki a legfiatalabbnak néz ki az egész teremben. Talán hat vagy hét éves lehet, és ugyanúgy van felöltözve, mint a többiek: a novícius szerzetesek piros köpenyébe. A legidősebb, aki talán 15 éves lehet, reggeli búzapelyhet mer


A bejegyzés trackback címe:

https://sting.blog.hu/api/trackback/id/tr601218551

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.


Sting.hu ...brand new site - magyar Sting rajongói oldal

A Sting.hu nincs semmilyen hivatalos kapcsolatban Stinggel, lemezkiadójával, vagy menedzsmentjével. Az oldalon található cikkek, írások, képek, termék- és cégelnevezések tulajdonosaik szerzői- és védjegyoltalma alá eshetnek.

A hozzászólások a szerzõk tulajdonai, minden más tartalom:
(c) 1999 - 2010. - Attis

süti beállítások módosítása