Rock and Roll Hall of Fame: The Police

A ‘70-es évek végi ska és punk stílusú slágereik, mint a “Roxanne”, a “Can’t Stand Losing You” és a “Message In A Bottle” USA-szerte játszott dalok voltak a rádiókban, aláásva a klasszikus rock-formációkat az újhullám javára. A korai ‘80-as években a rock óriásainak (Led Zeppelin, Pink Floyd, The Rolling Stones, The Who) tartós vagy ideiglenes feloszlását követően, a Police volt az egyetlen, amely baseball-stadionokat tudott megtölteni.

Sajnos kevesebb, mint egy évtizeddel amerikai hódításuk után, a bandatagok közismert belső harcai a tetőpontra hágtak és 1985-ben különváltak egymástól. A közelgő Rock and Roll Hall of Fame-be kerülésük alkalmából, Summers – aki több mint egy tucat fúziós jazz albumot mondhat magáénak – az alábbiakban emlékezik vissza a Police-os időkre, amikor még szolgálatban voltak.

A Stones és a U2 között, a Police volt a legnagyobb zenekar a világon…

Igen, és a U2-val ellentétben mi a csúcson hagytuk abba, mely elég bátor és talán vakmerő tett volt. A U2 nem lett volna a világ legnagyobb bandája, ha mi tovább folytatjuk. Tudom, ez már csak találgatás, de mi valahogy feladtuk az egészet.

Számomra egy rendkívül meghatározó pillanat volt a ‘70-es évek végén, amikor meghallottam a “Can’t Stand Losing You”-t a rádióban, mivel annyira különbözött az akkori idők klasszikus rockzenéjétől. Sokat hallgatod még?

Tulajdonképpen igen, mindig örömmel tölt el. Azt hiszem, a Hall of Fame részben a rádióban való áttörésünk elismerése, mert annak idején a rádió nagyon megosztott volt. De biztosan kifogytak már azokból az emberekből – nem úgy tűnik, hogy egy-két James Brown még hátra lenne.

Hogyan reagáltál arra, amikor jelöltek?

Nos, meglepődtem volna, ha nem történik meg. De az interjú kedvéért, ez egy igazán nagy elismerés. Azt gondolom, ott a helyünk! Ami miatt nem kedvelem az ilyen jellegű dolgokat az az, hogy remélhetőleg ez nem a vég, attól még nem fejezzük be, mert ott vagyunk.

Megtiszteltetés, de nem sírkő?

Pontosan.

Fel is léptek a ceremónián?

Ó, hogyne! Játszani fogunk, minden le van zsírozva. Két napot le is foglaltunk egy New York-i stúdióban. Egyébként nem hiszem, hogy valójában szükségünk lenne két nap próbára – valószínűleg két óra alatt is megcsinálnánk.

Milyen érzéseid vannak azzal kapcsolatban, hogy – leszámítva Sting és Trudie esküvőjét – először jössz össze ismét azzal a két fazonnal 1986 óta?

Hát, azért sokszor játszottam velük itt-ott (egyénileg). Stewartot többet látom, mivel nem messze lakunk egymástól Los Angelesben, Stinggel pedig kb. kétszer találkozom évente. De ez most hatalmas lesz! Hihetetlen velük ismét egy helyen ugyanazokat a számokat játszani! Kár, hogy egy esténél tovább nem fog tartani – rendesen összeállhatnánk újra. De ez sohasem fog bekövetkezni. Nem szerepel Sting naptárában.

Hogy gondolod? Megy majd a harc a dalok kiválasztásáért?

Remélem nem. Vagyis, minden bizonnyal lesz majd az “Every Breath You Take”, és persze a “Roxanne”, de én még a “Message In A Bottle”-t is szívesen eljátszanám.

Ez a kedvenc számod?

Jaj, igen! Ez volt az, amelynél úgy éreztem, hogy minden nagyon klappolt.

Sok vitát hallunk arról, hogy melyik volt a Police döntő albuma. Az első, az Outlandos d’Amour, amely leginkább meghatározta a hangzásvilágot, a Zenyatta Mondatta, mely a legmagasabb pontszámokat kapta a kritikusoktól, vagy a Synchronicity, amelyből a legtöbb kelt el. Szerinted létezik ilyen egyáltalán?

Én a másodikat (Reggatta de Blanc) nevezném annak. Nem a legelsőt, mert az először Angliában jelent meg, és csak később került ki Amerikába. A második lemez azonban rögtön első lett a listákon, rajta a “Message In A Bottle” nótával.

Van-e még más olyan szám a Police-repertoárból, amelyet kimondott kedvencedként tartasz számon?

A “Secret Journey”, amelyről mindig is azt gondoltam, hogy ki kellett volna adni kislemezként.

Ez az, amelyik igencsak el lett temetve a “Ghost In The Machine” kanyargós második oldalán?

Igen, az. Az “Omega Man”-t is – amelyet arra az albumra írtam – szerettem volna, ha megjelenik kislemezen. De a politikai helyzet miatt nem lehetett, így nem keveredtünk bele ebbe az egészbe.

Volt-e valaha olyan dal, ami nem ejtett ámulatba, mégis hatalmas siker lett?

Ó, persze! A legjobb példa erre a “Roxanne”. Felvettük és utána szinte el is dugtuk. Miles Copeland (menedzser) volt az, aki állandóan nyomatta az embereknek, és ezáltal szerződtünk az A&M kiadóhoz is. A többi pedig történelem. De Miles dicséretet érdemel mindezért… Azt hiszem, Sting is megírta ezt már.

Miért volt olyan sok harc a Police-on belül?

Nos, olyanok voltunk, mint három testvér. És mindig előjött ez a kettő egy ellen dolog. Sohasem tudtunk egyenlő arányban két pártra szakadni.

Te voltál a békéltető?

Nem, én voltam mindannyiunk közül a leghevesebb. Stewart a legélettelibb, vagy legalábbis ezt gondolták róla, Sting pedig afféle töprengő fajta volt akkoriban. Biztosan állíthatom, hogy mára sokkal extrovertáltabb lett – most, hogy híres ember.

Joe Strummer egyszer elmesélte nekem a Clash feloszlásának teóriáját. Azt mondta, hogy az olyan bandákkal ellentétben, mint a Red Hot Chili Peppers, a Clash nem gyerekkori barátokból állt, s éppen ezért később könnyebb volt egymástól külön utakon járni. A Police tagjai is szintén idősebb korukban találkoztak egymással. Szerinted igaz ez rátok nézve is?

Hú, ez érdekes! Tetszik ez az elmélet. Szerintem is sok olyan banda létezik, mint a Red Hot Chili Peppers, akik tizenéves korukban találkoztak egymással, alakítottak egy együttest és együtt is maradtak. Bár én azt mondom, hogy a kötődésem Stewarthoz és Stinghez olyan, mint soha senki máshoz a Police-on kívül.

Van valami hozzáfűznivalód az idei többi díjazotthoz?

Örülök, hogy a Clash is bejutott. Úgy tűnt, mintha csak az USA-ban lennének kultusz-zenekar, de igazából nagyon meghatározók voltak. Elvis Costello nagyszerű művész, s ezt éveken át folytatta is. Ki van még?

AC/DC és a Righteous Brothers.

Ja, az AC/DC is remek banda, megérdemlik. A Righteous Brothers? Elég nagy szám volt!

Van még olyan, aki nem került be, de úgy gondolod jogos lenne?

Azt hiszem, a Sex Pistols-nak is ott a helye. Nehéz elképzelni, hogy hogyan tudtuk volna véghezvinni azt az áttörést USA-ban, ha ők nincsenek.

Ha jól tudom, Sting is ott volt a beiktatási ünnepségen. És te?

Nem, én még sohasem. De egyszer láttam a TV-ben és igazán lenyűgözött. Nagyon frankó – igen, ez a helyes kifejezés! A Talking Heads játszott és nagyszerűek voltak. Ez éppen elég nekem.

Amióta a Police feloszlott, jóval kísérletezőbb és kihívást jelentő zenét csinálsz. Mint gitáros, nem találod kissé ironikusnak, hogy a valaha játszott legegyszerűbb dolgok hozták meg számodra a legtöbb figyelmet és pénzt?

Teljes mértékben, de ez az üzlet. Mindenképpen jobb zenész vagyok, mint akkor valaha is… És hát, nem lehet egész életemben Police-nótákat játszani.

2003. február 28.
 

[Rolling Stone Magazine]