>2004. november 10.
            > Prága, Csehország
            > T-Mobile Arena

            > Petruska András

 

Rákszeeenóóóóóó!!!!!
További képek: Lipcsei Renáta fotói a koncertről

Amikor Sting Budapesten járt, a vele való találkozásom és a gitáros Dominic Miller-rel készített interjú nagyobb élménynek bizonyult, mint az a dolog, amiért egyáltalán szeretem a munkáját. A T-Mobile Napi húsdarálóban ugyan még viszonylag közel álltunk a színpadhoz, de nem nagyon jött át a hangulat, nem éreztem át azt, hogy én most itt vagyok távoli mesterem koncertjén. Ezért is örültem nagyon, hogy kedvencem ismét a közelbe látogat. Sikerült hamar intézkedni, így néhányan remek társaságot alkotva kiutaztunk Prágába.

…Outside they’re hammering down the gate

Nagyon biztató dolog volt tizedik emberként állni a kapunyitásra várakozók sorában, főleg, hogy a délutáni jegyátvételi procedúrának voltak olyan pillanatai, amikor nem hittem el, hogy fogok itt állni. Persze nem akartak minket időben beengedni, de mintegy fél óra múlva már súlyosan csipkednem kellett magamat, hogy meggyőződjem arról, hogy valóban sikerult bejutnunk az első sorba közvetlenül Sting elé. Mivel a szinpad is szokatlanul alacsony volt, remekül láthattunk mindent. Azt hiszem, nem nehéz elképzelni, hogy milyen érzést vált ki az emberből, ha 2 méterrel előtte áll a kedvence!

Baszaricsku!

Az őszi európai turné opening act-je Sting korábbi trombitása, Chris Botti volt, de két fellépését lemondta, köztük ezt is. Helyette egy Checomor nevű humoros, ám nagyon érdekes cseh népzenei rockegyüttes lépett fel, akik hazájukban elég népszerűek, úgyhogy az alaphangulat megteremtetett, alaposan felpörögtünk az est hátralevő részére.

A mintegy fél órás műsor után átszerelték a színpadot, kipróbálták a hangszereket újabb fél órán keresztül, ezt egészen szórakoztatónak találtam, hisz még soha nem láttam ilyen profi munkát közvetlen közelről.

Néhány technikus még jócskán végezte az utolsó simításokat, amikor váratlanul megszólalt az A Thousand Years kezdő dübörgése, majd kicsit késve, leoltották a villanyokat. Dominic Miller nagyon hamar meg is jelent a színpadon, s el is kezdett játszani a playback zenére. A többi zenész is elfoglalta a helyét, a dal végén szokásos kakofónia, szárazjég, meg minden ami ilyenkor ünnepélyessé teszi a hangulatot, és egyszercsak ott, a lila köd kellős közepén kirajzolódik, majd közeledik, alig 2 méterrel előttem STING!!!!!

Rákszeeenóóóóóó!!!!!

Szinte még fel se fogtam, hogy most csak itt, csak nekünk van itt ez a világszerte tisztelt ember, olyan hamar belekezdtek a Send Your Love Dave Audé féle remix változatába. Akárki akármit mond erre az igen-igen egyszerű techno-remixre, kezdésként nagyon megállja a helyét. A monoton ritmusra Sting az első pillanattól tapsolásra és táncra bírta a T-Moblie Arena 16 ezer fős nézőközönségét. A dal végét Rhani Krija izgalmas perka szólója dobta fel, majd folyamatosan belehalkult egy gitárgerjedésbe, ami a Synchronicity II című Police-nótát vezette fel. Az egykori dallamos punk-rock slágert nagyon lassan játszották és a verzék második köreiben néhány harmóniát is kicseréltek, mely erősen átalakította dal hangulatát, előnyére. A mi hangulatunk is alakult egyre a fokokozhatatlan fele, főleg amikor megszólalt az All This Time. Érezhetően óvatosan játszotta a zenekar, hiszen csak harmadik alkalommal szerepelt a turné műsorában. A meglepően nagy sikernek örvendő dal végeztével Sting bemutatta zenekarát. Itt jegyzem meg, hogy személyes favoritomnak, Dominic Miller-nek olyan hangosan tomboltunk, hogy a későbbiekben nem volt nehéz elkapni egy-egy mosolygó, vagy olykor veleszületett rémisztő pillantását. :-) Sting basszusgitárját a kicsike oktávgitárra cserélte, és elkezdte játszani az új albumról az egyik kedvencemet, a Dead Man’s Rope-ot. A felejthető albumverzió ellenére élőben messze jobban szólt a nóta, gyakorlatilag teljesen új hangszerelést kapott, és a dal végi country-s poén sem maradhatott el. A halk nótát a közönség majdnem csendben hallgatta végig, megindító volt. De rockkoncerten ilyen hangulatból elég ennyi! Dominic damilhúros gitárra váltott, és belekezdett az Inside intrójába (a gitárt pár másodperc múlva egy laza mozdulattal visszacserélte 62-es Fenderjére). A rajongók kedvenc új dala nemrég került vissza a koncert programjába, nagyon közvetlenül szólt; kellemesen leegyszerűsítették, a ritmusszekciót pedig a közönségre bízta a Mester. Érdekes volt, hogy a dal végén lévő hadarást egyszerűen feladta Sting, melyre Dominic rögtönzött egy esetlen szólót. A nóta utolsó hangjára Sting elkezdte énekelni az I Was Brought To My Senses népdalszerű bevezetőjét. A dal sokkal kifinomultabban szólt az albumverziónál, vegyesen keveredett benne a folk és a jazz, de egy kis meditációs-érzés is volt a verzékben. Jason Rebello zongoraszólóját Keith Carlock támogatta meg ügyes dobjátékkal.

A következő nóta nagyon kellemes csalódás volt, a Brand New Day koncerten egy nagyon bulis nóta! Ha korábban nem hittem el, hogy a hangulat még fokozható, hát tévedtem! A nóta első felében szintén a közönség tapsára volt nagy hangsúly fektetve, a végén pedig előrejött a két vokáloslány Joy Rose és Donna Gardier, és alaposan megénekeltette a nagyérdeműt. Számomra a koncert egyik leglátványosabb része volt itt az, hogy Donna igen sokszor énekelt nekem :-). Tény, hogy Sting bácsi a vokálosok kiválasztásakor énekhangot és látványt illetően egyaránt jó ízléssel döntött! Egyszerűen minden, amit ez e banda csinált, varázslat volt! Ebből nem nehéz kitalálni, hogy az egyik legvidámab Police-örökzöld kövezett, az Every Little Thing She Does Is Magic. Tömegénekeltetés (ióóóóó), óriási tombolás, az első sor már a hátában érezhette a többi állóhelyes néző jókedvét! A T-Mobile Arenát a széteséstől lényegében az mentetette meg, hogy két halk Sting-standard következett, a Fragile és a Fields Of Gold. Előbbinek a végét kicsit megkavarták a 2001-es új változat befejezésével, egészséges nyugtatás volt a javából. A Fields Of Gold-nál hangosan biztattuk Dominic-ot, hogy sikerüljön eljátszania a szólót. Valószínűleg a bandában is irónia középpontja ez az egyszerű szóló, mert Sting szarkasztikus nézése röhögésre bírta Kippert és Jason-t is :-).  A halkabb blokkot ezután az új album címadó dala, és egyben egyik fénypontja követte, a Sacred Love. Lehet, hogy mi voltunk már nagyon bepörögve, de nekem ez a dal is lassabbnak tűnt a szokásosnál. Fantasztikus szerkezetű nóta, sehol egy ismétlés, folyamatosan erősödik fel. Bár a csúcspont élőben kevésbé volt monumentális, nekem a nóta így is jobban tetszett ebben a felfogásban, egészen más hangulatú volt, kellemesen monoton és szoftos volt. A nótát egy humoros blues improvizációval zárták le. A következő nóta természetesen megint dobott a szinte fokozhatatlan hangulaton.

Az Englishman In New York-hoz nem kell kommentár, aki hallotta élőben, tudja milyen érzés. Minden idők legnagyobb pop slágere! Nem kommersz, nem lebutított, ám mégis könnyen emészthető és érdekes is. Ilyen elegyet ritkán találni a fogyasztói popban. A nóta elején Sting leintette az őrjöngést, mert egyenként akarta meghallgatni a közönség különböző részeit, a végén pedig most sem maradhatott el a ‘be yourself no matter what they say’ sor ismételgetése. Hihetetlen hangulat uralkodott. Hasonló sikert aratott a Whenever I Say Your Name duett is Joy-jal. A szám koreográfiája nagyon jó volt, furcsállottam is, hogy Sting a szokásos esetlen mozgásai helyett végig fogja Joy kezét, és rendesen előadja a dalt. Persze nem hazudtolta meg önmagát, mert a basszusgitár kelletlenül ott lógott a hátán :-). A végén persze használta is, amikor Joy transzba esett és feltételezhetően óriási énekimprovizációt nyomott le, bár ezt mi nem nagyon hallottuk a színpad közelsége miatt, de mindössze ennyi volt a hátránya annak, hogy elöl álltunk, és azt hiszem panaszra nem lehetett okunk. Velünk ellentétben Sting, aki hallotta Joy-t, a nóta végén térdre borult a lány előtt. A koncert utolsó friss dala a Never Coming Home volt, melynek végén Jason Rebello hosszú zongoraszólóját hallhattuk Az attrakció nem újdonság a Sting turnék történetében, hiszen ez a dal lényegében a Bring On The Night / When The World Is Running Down című Police egyveleg harmóniáinak játékos újragondolása. Jason a dal csúcspontja után kezdett el improvizálni, nagyon tetszett, ahogy belépett a szólójával, nagyon hirtelen esett vissza a zenekar hangereje, majd folyamatosan hangosodtak újra fel, hogy Dominic rövid rockos szólójához megfelelő hátteret biztosítsanak. Dominic, aki egyébként lekéste a szólóját (a zongoraimpró alatt nem tartózkodott a színpadon), kijött a színpad legelejére, és a szólót végig nekem játszotta! Tőle korábban sem állt távol, hogy minden koncert alkalmával egy-két embert kinézzen magának; hát köszi szépen, Dom! :-) Az emlékezetes pillanatot Donna énekszólója követte, akiben egy Joy Rose veszett el! A hosszú nóta ezzel véget is ért, de sajnos ugyanabba a blues lezárásba torkollott, amivel a Sacred Love is véget ért. Tipikus Stinges rossz húzás, hogy jó poénokat annyiszor süt el, hogy idővel fárasztóvá válnak.

A fények vörösre váltottak, Dominic vörös Stratocasterre váltott, nem nehéz kitalálni, hogy a koncert csúcspontja következett, a Roxanne. A közepe most sokkal nyugodtabb volt, mint a Brand New Day turnén, most eléggé pszichedelikus, elszállós hangulata volt. Sting régi slágerek idézgetésével rángatott vissza minket a földre, a Spirits In The Material World-del kezdett, majd egy kis szokásos Roxanooooo énekeltetés után belecsaptak a Sister Moon-ba, melyet nagyjából végig is játszottak az eredeti kíséretével (ezt a részt a hangpróbán is gyakorolták), erre a poénra azért nem számítottunk! Emellett még a We Work The Black Seam riffjét is hallani véltem. A Sister Moon-t újabb énekeltetés, majd dob és perka szóló követte, s a hangerő egyre jobban esett vissza, tudtuk, hogy nemsokára visszalép az erőteljes fő rész. Érdekes volt figyelni Sting arcát, abszolut kivehető volt, hogy mikor veszi a nagy levegőt éééééés, hatalmas robajjal visszatér a Roxanne jól ismert bridge-része. A nóta befejeztével a zenekar elhagyta a színpadot, ám nem kellett nagyon sokáig tombulnunk a ráadásért, hamarosan megszólalt a Desert Rose felvezetője, mondanom sem kell, a hangulat továbbra is biztosítva volt. Sting ejtett egy kis hibát a szövegben, de azt hiszem volt néhány rajongója, aki kisegítette :-). A nóta előnyére vált, hogy sokkal rockosabban játszották, mint ahogy az albumverzióról ismerhetjük. Ezután a jól ismert ráadások jöttek, közvetlenül robbant be a Desert Rose után az If I Ever Lose My Faith In You, melyet Dominic majdnem fetrengve játszott végig. Érződött az egész dalon, hogy már néhány százszor eljátszották; hihetetlenül lazán álltak hozzá. A dal végén persze a szokásos zúzás következett amiből elindult minden idők legsikeresebb Police-száma, az immáron sokadszorra ezen a helyen szereplő Every Breath You Take. Ez az a nóta, ami szinte soha nem változik, és mégsem lehet megunni, a közönség és a zenekar továbbra is kiélvezni látszott minden egyes hangját. A kódában Sting szokás szerint újra bemutatta zenekarát, a közönség már csak rekedten bírta megéljenezni őket. Egyetlen újítás azért mégis akadt a nótában, ugyanis sikerült egy nagyon banális befejezést kitalálni, ami ráadásul kísértetiesen hasonlított az egyik saját nótám lezárására, partnereimmel össze is néztünk ezen :-).

A zenekar újra elhagyta a T-Mobile Arena világot jelentő deszkáit, de nemsokára visszatért a befejező nóta erejéig. Az A Thousand Years remek keretet adott a koncertnek. Véleményem szerint sokkal jobban szólt ez az új változat, mint a Brand New Day turnén és albumon megismert eredeti. Ha lehet, még elektronikusabb volt, sokkal lágyabb és meditatívabb, remek, pozitív befejezése a koncertnek. A dal végén összekapaszkodtak a zenészek, majd meghajoltak, Sting szokás szerint megígérte, hogy még találkozunk, ezt szívesen számon is kérném még rajta.

Epilogue

EverlaSting és intereSting élmény volt 2 méter távolságból végignézni egy ilyen koncertet. Remek zenekart láthattunk, hallhattunk. Érezni lehetett, hogy ez egy koncert a sok közül, és rutinból nyomják a buli 99%át, de ennek egyáltalán nem az árnyoldala jött le. Mindenki nagyon közvetlenül és lelkesen végigcsinálta feladatát. Sting remek előadó, hihetetlen nyugodtsága az első perctől kezdve megfogott. A legpörgősebb számokat is ugyanúgy átéli, mint a közönsége, de emellett mégsem száll el, nyugodtan élvezi a zenéjét. Dominic Miller remek zenész, pont azokat az érdekes ötleteket hozza a zenekarba, ami még hiányzik onnan, annál se többet, se kevesebbet. Talán egyetlen hátránya, hogy viszonylag ritkán mutatkozik meg szólóival. Kipper azon kívül, hogy a zenekar bohóca, ugyancsak hasonló kategóriába tartozik. Kultúráltan hozta az elektronikus és a kiegészítő alapokat. Nélküle nem lennének egyediek olyan slágerek, mint a Desert Rose, s szegényebbek lennénk A Thousand Years című szerzeményével, ami a rajongók egyik kedvencévé vált. Jason Rebello igazán méltó utódja Kenny Kirklandnek, az esélye mindenképpen megvan annak, hogy túlnövi Stinget (gondoljunk csak Brandford Marsalisra vagy Vinnie Colaiutára), de remélem még sokáig láthatjuk együtt őket. A két vokáloslány nagyon aranyos volt, amellett, hogy remek énekesek, végigtáncolták az egész koncertet, olykor fel-fel dobva egy-két poént a zenekarnak. A ritmusszekció nagyon egymásra talált. Keith Carlock, ha nem is egy változatos játékú dobos, de nagyon egyéni hangszínnel játszik, s játékát remekül díszíti Rhani Krija az ütőhangszereivel.

Mindent összevetve messze nagyobb élmény volt a T-Mobile napos bulinál, nem utolsósorban a színpad közelsége miatt is. A set-list szerintem sokkal dinamikusabb és hangulatosabb volt, mint a turné első felében, a kevesbé szórakoztató új dalok kiestek, s olyan slágerek vették át a helyüket, amikre olyanokat tomboltunk, hogy csak na. :-) Egyetlen negatívum, hogy a The Hounds Of Winter című nótát néhány nappal később bevették a programba, és mi még ezt nem hallhattuk, de így is sok szépet kaptunk mindenféle hiányérzet nélkül.

Ki volt találva remekül a show, és minden dal máshogy szólt, fejlődött a pesti koncerthez képest. Nagyon érdekes volt ezeket a változásokat megfigyelni, így valóban nem unják meg a dalokat 18 hónapon keresztül.

Így történt. Köszönjük Sting!

Set-list

1. A Thousand Years (instrumental) / Send Your Love (Dave Audé remix)
2. Synchronicity II
3. All This Time
4. Dead Man’s Rope
5. Inside
6. I Was Brought To My Senses
7. Brand New Day
8. Every Little Thing She Does Is Magic
9. Fragile
10. Fields Of Gold
11. Sacred Love
12. Englishman In New York
13. Whenever I Say Your Name (feat. Joy Rose)
14. Never Coming Home
15. Roxanne / Spirits In The Material World / Sister Moon
Első ráadás:

16. Desert Rose
17. If I Ever Lose My Faith In You
18. Every Breath You Take
Második ráadás

19. A Thousand Years
Brand New Day (Murlyn Mix)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.